Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

szokás volt, hogy a vőlegény nászajándékul adta a saját faragású mángorlófáját, melybe természetesen a faragott díszítéseken kívül belekerültek a készítő adatai, a tulajdonos neve és a készítés vagy alkalom dátuma. Ezáltal ezek a tárgyak a magyar népművészet becses emlékei lettek. A legkorábbi magyar mángorlófán, melyen az ajándékozó neve is szerepel ez állott: „Jancsó György tsinálta hitves társának Maior Julinak (1816, Vasboldogasszony)" (Magyar néprajzi lexikon, 1979. 516 ). A simítás egyik sajátos, statikus formája volt a préselés. A népi leleményesség volt ennek is kiinduló alapja. A vasalandó anyagot sima asztalra fektették, majd letakarták egy benedvesített vászondarabbal. A kemencében megsült kenyeret ezután rárakták a vasalóruhára. Nem tudták, hogy mi a vasalás három ismérve, mégis ösztönösen létrehozták a hő, a nyomás és a nedvesség összhatását. A módszer Európa több országában ismert és alkalmazott volt, így Magyarországon is. Ennek a módszernek úriasabb változatát jelentették a préselő szekrények. A préselő szekrényeket asztalosok készítették a fehérnemű tárolására és kezelésére, földbirtokosok kastélyaiba, gazdagabb polgárok udvarházaiba. A szekrény egy meghatározott részébe rakták be a kimosott és előzetesen pontosan összehajtott vászonneműt, majd a szekrénybe épített csavarorsós szorítóval összepréselték. Valójában félmegoldás volt, de maga a szerkezet bútordarab jellegénél fogva - jobban illeszkedett a környezetbe. Valahogyan ezeknek a megoldásoknak az összesítéseként kell elképzelnünk a szekrényes mángorló létrejöttét. Egy felül nyitott ládaszerü szerkezet, sík asztalfelületen elhelyezett fagörgőkön tudott elmozdulni. A fagörgők egyike szerepelt a máiemlített nyújtófaként, erre tekerték fel a mángorlandó darabot. A ládát súlyos kövekkel feltöltötték és így húzogatták az asztalon. A görgőn lévő anyag nagy nyomásnak volt kitéve és néhány „menet" után kisimult. A 18. század elejétől készültek ilyen mángorlók. Egyes példányokkal egész városnép vasalását elvégezték. 1753-ban Németországban 40 tonna terhelésű mángorlót készítettek, melyet azonban már vízi energiával mozgattak. A nagy mángorlók létrejötte a mosodai ipar kialakulásához vezetett, hiszen ezeket már vállalkozásban üzemeltették. A szerkezet egyszerű volta miatt, a két világháború között Magyarországon is az akkor épült bérházak tartozéka volt. Általában a mosókonyha mellett helyezték el, kövekkel terhelték, és a mosónők, vagy maguk a lakók működtették. A mángorlók csak az 1960-1970-es években kerültek ki a bérházakból. A mángorlót azonban folyamatosan fejlesztették is. 1790-ben újdonság volt a mángorlás területén az angol E Bunting ötlete, aki üreges hengert alkalmazott, melybe felhevített csapot dugtak. Közben Párizsban 1829-ben gőzzel fűtött mángorlót fejlesztettek ki. Kezdték tehát a meleg mángorlást bevezetni, mellyel a mángorlás közelebb került a valódi vasalási fogalomkörhöz.