Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

A német Hartner asztalosmesternek végül 1790-ben újszerű ötlete támadt. A vasalandó anyagot két egymáshoz szorított henger között vezeti át úgy, hogy a hengereket forgattyúval hajtja meg. A hengereket csavarorsóval szorították össze, hogy a kellő nyomást elérjék. A hengeres mángorlók fából, később öntöttvasból készültek és méreteikben a háztartásokhoz alkalmazkodtak. Előnyös volt a szerkezet a korábbi mángorlási eljárásokkal szemben amiatt is, hogy az anyagot nem tekerték fel rúdra, hanem egyenes vonalban átengedték a két henger között. Kiszolgálása egyszerűbb lett és kíméletesebben bánt a ruhával. A konstrukciót csak az elektromos vasaló megjelenése tudta a gyakorlatból kiszorítani, illetve valójában az sem, mivel kissé módosított, motorizált változatát ma is használják. Végül is mi van azzal a kézivasalóval, amit ma is használunk? Ez a fajta vasaló akkor kezdett elterjedni, amikor a ruházkodásban igény támadt arra, hogy a ruha ne csak a „sík" felületeken legyen sima, hanem a rejtett zugokban is. A divat is segítette a folyamatot, a fodrok és hajtások terjedésével. A vasalót már láthatjuk a 17. századi céhjelvényeken, pecséteken, zászlókon. Egyik legkorábbi datált „igazi" vasaló (1650-ből) Mecklenburgban a Neustrelitzer Museum-ban látható. A vasaló név csak fokozatosan alakult ki, ebben a korban Magyarországon „téglázó vas"-nak mondták. Ez is arra a fejlődési fokozatra utal, mely szerint a korábbiakban csak az anyag nyomása, terhelése volt a fő technológiai paraméter. A 18. századi habán kerámiákon lehet leggyakrabban a szabómesterség jelképei között a tű, a gyűszű, a hosszmérő sing és a cérnagombolyag között a téglázó vassal is találkozni. Ebben a korban már ismerték a vasalási tényezők szerepét és a vasalót is így használták. A vasalót nehézre készítették és abba felhevített vasmagot helyeztek. A párát benedvesített ruhával biztosították. A 17. századtól ismertek speciális vasalóeszközök a már említett fodrok, hajtások vasalására. A fodros gallérok kapcsán azt gondolhatnánk, hogy ez a viselet csak a spanyoloknál volt honos. Magyarországon is igen elterjedt volt a nagyobb városok polgári öltözködésében mind a női, mind a férfidivatban, gondoljunk csak Lőcse, Kassa, Sopron polgárainak öltözeteire (16. század vége - 17. század eleje). A fejlődő kalaposipar is speciális vasalókat igényelt. Mindezek az eszközök többnyire vasból készültek, hogy hevíteni lehessen őket. Ez indikálta az egyes nyelvekben is a vasaló, Iron, Bügeleisen stb. elnevezéseket. A kézivasaló tehát megszületett, csak a részleteken kellett tovább munkálkodni. A vasaló alakját a feladat jellege határozta meg, a hevítését pedig a mindenkor rendelkezésre álló energiaforrás. A korai vasalókat a vasalón kívül elhelyezkedő hőforrás hevítette fel. Célszerűen ez kályhán melegítést jelentett, illetve a vasalóba valamely előzetesen felhevített tárgyat tettek. Ezek a közvetett módszerek azonban nehézkesek voltak, hiszen a lehűlt vasalót cserélni kellett, vagy a vasalóban a