Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)

Tóth György: A gyűszű

dűr fölé, hogy az illető területen a pontozást megszakították. Ez egyben utal arra is, hogy a tulajdonosi betűjeleket a középkori gyűszűknél a gyártáskor kellett elkészíteni. Ide kívánkozik az ötvösjegyek kérdése, mely alapvetően nem díszítmény, de ma már részben azzá vált. Az ötvösremek darabokat minden korban jelzéssel látták el, mely a gyártó műhely és a készítő szignója lehetett. Emellett vagy ezt előzve a fémjegyet is beleütötték, mely országonként változó volt. A jelzések helye a gyűszű pereme, vagy a bordűr egy része, vagy a gyűszű belseje lehetett. Kisméretű jelekről lévén szó, azok szinte alig látszódtak. Nem jeleztek minden gyűszűt, hiszen a jelzés elsősorban a nemesfémeknek járt ki, de ha a jelzés jó minőségű és látható helyen van, a gyűszű szépségét fokozza. A szép fémjelzés a maga korában is az esztétikai érték részét képezte. Ezüstgyűszűket maratással is díszítettek, de alkalmazták a niellót is. A maratott gyűszű az egyszerűbb kategória díszítése volt, a niello díszítés azonban már az egyedi darabokra jellemző. Niello díszítésű gyűszűvel az orosz darabok között lehet találkozni, melyeknél a díszítés csaknem a teljes palástot érinti. A 18. század a gyűszűknél a minőséget hozta előtérbe. A méreteknek, ismétlődéseknek, pontozásnak pontosnak kellett lenni, és ez adta meg a gyűszű szépségét. Meissenben elkezdenek porcelángyűszűket gyártani, amelyeknél egész jeleneteket, tájakat festenek a palástra, megjelennek a különleges anyagok (zománc, elefántcsont, gyöngyház stb.), ami kihívás a használati gyűszűket gyártóknak is, mert egy fokon nem lehet a két terméket külön kezelni. Az egyik megoldás, hogy a használati gyűszű, egyébként díszes varrókészlet darabja lesz, míg a másik, hogy a díszgyűszűkhöz kötődő technikákat ha szerényebb kivitelben is, de a használati gyűszűknél is alkalmazzák. A díszgyűszű és a használati gyűszű között végeredményben nem lehet pontos határvonalat húzni. A 17-19. század mint a felvilágosodás és ipari forradalom korszaka sok újszerű viselkedésmódot hozott magával. Előkelő, majd polgári körökben is divatba jött a nők szabadidős, de társasági programjaiban is a hímzés. Ehhez olyan eszközök kellettek, melyek fukciójukban a feladatnak eleget tettek, de ugyanakkor feltétlenül utaltak használójuk társadalmi és anyagi helyzetére, azaz megfeleltek a kor divatjának. A még funkciójában éppen használható díszgyűszű ehhez alkalmas eszköz volt. A nemes anyagok (arany és ezüst) azonban csábítottak a díszítés minden határon túli fokozására. A filigrán-technikával készült gyűszűk roppant népszerűek voltak a 17-18. században. Angliába Indiából került át a módszer, míg a közép-európai országok a 12. századi bizánci példát követték. A felület díszítését vékony csavart ezüstdrótból kialakított mintázat képezte, mely gyakran akár áttört is lehetett. A kanyargós profilokból egy „csontváz" készült és ez helyezkedett el a gyűszű palástján. Gyűszű készítésére nem valami praktikus megoldás, viszont nagyon szép. A filigrán gyűszűket gyakran még kövekkel is díszítették. A drágaköveket és féldrágaköveket egyébként is gyakran használták az ötvösök. Legjellemzőbben a bordűr területén jelennek meg, de a kő helyet kap a kupolán is. Gyakori anyag volt a türkiz és a korall, ametiszt, ónix, gyöngyház, achát és a karneol. Ritkábban, de díszítettek gyémánttal és rubinnal is. De használtak színezett üveget is olcsóbb daraboknál. A nemesfém gyűszűknél egy másfajta megoldás volt a karneolból vagy borostyánból készült kupolabetét, mely erős és kopásálló felületet adott és mindamellett a gyűszűnek ékszer látszatát keltette. Ezek azonban már a viktoriánus kor darabjai. Mint az iparművészetben általában, úgy a gyűszűknél is kiemelkedő a 19. század. Viktória királynő (1837-1901) után a századot magát is a viktoriánus kornak nevezik. Ez az időszak szinte minden korabeli tárgyra, így a gyűszűre is rányomta bélyegét. A gyártók versengenek egymással, hogy ki tud valami jobbat, tökélete-