Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)

Tóth György: A gyűszű

erőátvitellel. Ezzel együtt bevezetik a pontozás korszerű technikai megoldását is, mely a gyűszű felületén legördülő nyomóhenger alkalmazásával az egyenletes pontozást biztosította. Ezt követően a 19. század elején a fémnyomó padot egy ismeretlen mester elkezdi alkalmazni, melynél forgás közbeni nyomással alakítják ki az alkalmas gyűszűfelületet. A forgó felületbe a gyűszű formájának megfelelő forgástestet nyomnak. Különösen az egyedi gyártást könnyítette meg. Hátránya volt, hogy csak forgástest kialakítására nyílt lehetőség, így a század közepén divatos sokszögletű, hasáb alakú testek gyártására nem volt alkalmas. A 18. századtól a különleges eljárások is terjedőben vannak, azokat általában már szabadalmakkal védik. Ilyen például a nemesfém gyűszűk kupolájának acéllemezzel történő alábélelése, mely jelentős mértékben megnövelte a nemesfém gyűszűk élettartamát, de ugyanezzel a céllal alkalmazták a nemes- vagy színesfém gyűszűknél az acélkupolát. A 19. században a technológia kiegészül az új felületkezelési eljárásokkal, 1805-ben a galvánaranyozást, 1840-ben a galvánkrómozást, 1869-ben pedig a galvánnikkelezést vezetik be. Az igényes díszgyűszűket a mai napig is ötvösök készítik. A korai gyűszűk készítésénél is kettévált a használati gyűszűk és a díszgyűszűk gyártása, az előbbi a gyűszűkészítők, az utóbbi ezüstművesek privilégiuma volt. Az ezüstműves a mintára, a szépségre és egyedi darabokra helyezte a hangsúlyt, míg a gyűszűkészítő mester a technológiát próbálta tökéletesíteni és egyre nagyobb hatékonyságot akart elérni. A nagy gyűszűkészítő műhelyek gyártókapacitása szinte korlátlan volt. A középkori műhelyek napi néhány tucat gyűszűjével szemben a 19. század elején már egy-egy üzem évi termelése többmilliós nagyságrendet ért el. Gyakorlatilag már a piac igénye volt a meghatározó. A gyűszűk formavilága, díszítése A gyűszűk származási helyére és a keletkezés idejére nagyon jellemző azok formája, kialakítása és díszítése. A gyűjtők a korai darabok tekintetében négy stílusirányzatot ismernek, melyek bizonyos besorolást is lehetővé tesznek. Ezek a korai török-szláv, korai európai, korai íevantei, és a korai mór stílus. A török-szláv jellemzője a hagymakupola, mely a palásttal mintegy összefolyik, sziluettjében nem különül el határozott törésvonallal. A palást sok esetben azt a képzetet kelti, hogy a perem helye felé szűkül. (Perem nem nagyon volt, mert ezek a gyűszűk öntéssel készültek.) A korai európai gyűszűk tömzsibbek voltak, a kupola mértéktartó, a kupola és oldal sziluettje elkülönülnek egymástól. A korai angol gyűszűk viszonylag alacsonyak voltak ellentétben a franciákkal, melyek magasak, karcsúak. A korai Íevantei (mai Izmir területe) gyűszűk jellemzője a kupolán felülnézetben látható kereszt, a párhuzamos oldalak és a V alakú mintázat, a chevron. Korai mór gyűszűknél az oldal és a kupola sziluettje összeolvadt, formája összhatásában lövedékre emlékeztet és a kupola közepén gyakran található lyukasztás. Ezek az ismérvek azonban nem jelentenek automatikus besorolási lehetőséget, hiszen egy-egy gyűszűből nem sok egyforma készült, így a gyűjtő hamar szembekerül az „ahány gyűszű, annyiféle" problémával. A formák és minták sokasága miatt többnyire a kategorizálás csak megközelítő lehet. Segítheti a munkánkat, ha egyéb tényezőket is figyelembe veszünk, mint például a gyűszű pontozása, a mintakincs, feliratozások, lenyomatok, jellegzetes hibák és természetesen az anyag és a technológia.