Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)

Tóth György: A gyűszű

A műanyag alkalmazásának igénye már a 19. században megfogalmazódott. Nitrátcellulózt 1832-ben Braconnet állított elő (13), aki cellulózt kezelt salétromsavval ennek érdekében. 1845-ben Schönbein gyapotból salétromozással lőgyapotot, azaz nitrátcellulózt állít elő. Az anyag gyúlékony és robbanó volt. Csak 1883-ban sikerült hidrátcellulózzá alakítani, mely már veszélytelen. Sárváron is létesült műselyem szálgyártásra gyár 1911-ben, de 1926-ban felrobbant. 1869-ben az amerikai John Wesley Hyatt feltalálta a celluloidot (9). Mivel Amerikában az elefántcsont fogyóban volt és az ára elviselhetetlenül emelkedett, így különösen a biliárdgolyó gyártói voltak érdekelve valamely pótanyagban. Egy pályázaton nyert ebben a témában Hyatt, aki nitrátcellulózból elfogadható biliárdgolyót tudott gyártani. Más műanyagokkal is kísérleteztek, mint például a guttapercha, mely egy maláj fa nedvéből készült gumiszerű, de annál kissé keményebb anyag, vagy az ebonit, mely vulkanizált gumi töltőanyaggal. A gyűszű szempontjából ezek azonban jószerével csak szabadalmi bejelentések maradtak, ha gyártottak is belőlük, csak nagyon keveset. A bakelit egy másfaja műanyag volt. L. H. Baekeland Amerikában élő belga vegyész állította elő, mely már térhálós műanyag volt. Úgynevezett makromolekula keletkezett az előállításakor a magas hőmérséklet és nagy nyomás következtében. A fűrészpor töltőanyag miatt keményfához hasonlított. A műanyag gyűszűkről a klasszikus anyagokkal összehasonlítva akaratlanul valami alárendelt szerep jut eszünkbe. Ez azonban nem helytálló, mert a műanyagnak számos olyan jó tulajdonsága van, mellyel más anyagok nem rendelkeznek. A műanyag gyűszűk könnyűek, nem oxidálódnak és kellemes a viselésük, melegek, ami például reumatikus fehasználó számára nagy előny. Kétségtelen, hogy sok hátrányos tulajdonsággal is rendelkeznek, ezeket azonban a műanyagok fejlesztése során fokról fokra kiküszöbölik. Ennek ellenére a ma is gyártott használati gyűszűk többsége mégis klasszikus fémgyűszű. A gyűszűk gyártástechnológiája A gyűszűk gyártásában az öntés és a lemezmegmunkálás versengett egymással. A győztes végül is a használati gyűszűknél a lemezmegmunkálás maradt, míg a díszgyűszűknél ma is inkább az öntés szokásos. Az öntés viszonylag egyszerű eljárás, különösen a bronz és a nemesfémek esetében már korán alkalmazták, elsősorban az alacsony olvadáspontjuk miatt. Egyszerű és gyors volt a gravitációs öntés, melynél a folyékony fémet nedves homokban készített mintába öntötték. A korai öntéseknél zsíros anyagokkal tartották össze a homokot. A felületek itt meglehetősen durvák voltak. Az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy a gyűszű egy héjszerkezet, és ezért nem elegendő a körvonal bemintázása. A fal kialakításához úgynevezett magot kellett alkalmazni. A korai öntött gyűszűk falvastagsága ezért tekintélyes. Az öntött gyűszűk viszonylag nagy súlya is oka volt annak, hogy az ilyen technológiával készült gyűszűk a használati gyűszűk körében nem tudtak népszerűvé válni. A gravitációs öntés mellett Egyiptomban i. e. 1500 körül használt eljárás volt a viaszvesztéses eljárás. Ezzel üreges testek öntése is lehetséges volt. Az eljárás során az öntőmintát nedves homokból készítették el, majd azt viasszal bevonták. A viaszolt felületre újabb homokréteget raktak fel, majd a folyékony fémet a két homokréteg közé öntötték. A hőtől megolvadt a viasz és a kifolyt viasz helyére fém került. Feltételezhetjük, hogy a korai 9-10. századi öntött gyűszűk egy része ezzel az eljárással készülhetett. A gyűszűk pontozását és esetleges díszítését