Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)
Tóth György: A gyűszű
a sentoku (réz, ón, cink ötvözete), melyet már Kínában a Ming-dinasztia alatt is használtak. Ez aranysárga volt és az aranyra emlékeztetett. Az európai műarany (magas réztartalmú sárgaréz) Christopher Pinchback (18. század) neve után a pinchback volt. Talán a legszebb pinchback chatelaine darabok Londonban a Victoria és Albert Múzeum ékszertárában láthatók. A 19. század végétől az alumínium elektrolitikus úton történő előállítása után tömeges alkalmazására is mód nyílt. Az alumínium ezüstfehér könnyű fém, mely jól nyújtható. Régóta ismert sóiban (timsó), de abból alumíniumot csakl827-ben Wöhler tudott kinyerni. Sokféle ötvözete közül az alumínium-bronz (alumínium és réz) az egyik, mely gyűszű készítésére alkalmas. Kovácsolható, önthető, jól megmunkálható, korrózióálló. Angliában Charles Iles gyártott ilyet. Aranynak tűnik színe alapján, de könnyű súlya miatt rögtön felismerhető. (Összetétel szerinti egyik fajtája a goldin, mely aranysárga és főleg ékszerekhez használják.) Alumíniumból gyűszűket 1888 után kezdtek gyártani. A Sears Roebuck (USA) 1897. évi katalógusa (ctg. 1708) már tartalmaz „alluminum" gyűszűket, melyek már akkor nagyon olcsók voltak, a normál sima, ezüstgyűszű árának harmadába kerültek. Ekkor még ezek a gyűszűk feltehetően Európából kerültek ide, Angliából Charles Iles műhelyéből. Az ötvözetek alkalmazása azonban nem volt egyszerű, mert az ötvöző anyag növelte a szilárdságot, de egyben nehezítette a feldolgozhatóságot is. Ezért inkább más módszerekhez folyamodtak az alumínium lágysága folytán fennálló gyors elhasználódás megoldására. Ez a kupola üvegből vagy borostyánból való készítését jelentette. Díszítésük az eloxálás volt, de nehézséget okozott, hogy bármely mechanikai sérülés nagyon látszott rajta. A reklámgyűszűket ezért inkább festéssel díszítették, a bordűr tartományában. A leggyakoribb az indirekt eljárás volt, melynek során egy speciális anyagból a reklámszöveget rányomták a gyűszűre, majd lefestették a bordűrt. Ezt követően a szövegrésznél ledörzsölték a festéket. Az alumíniumgyűszűket emlékgyűszűként nem használták. Van rá néhány ellenpélda, de az alumínium jellemzően reklámcélokat szolgált, kisebb mértékben pedig használati gyűszű volt. Az utóbbi alapvetően a világháborúk pótanyag-szükséglete miatt. Az acéllal érthető módon a gyártók csak a 20. század közepétől barátkoztak meg, elsősorban amiatt, hogy az alkalmas rozsdamentes nyersanyag, és a nagy teljesítményű sajtológépek csak ekkor álltak rendelkezésre. Az acélt azonban részlegesen korábban is alkalmazták, de csak a nemesfém gyűszűk kupolájához, hogy használati szilárdságát növeljék. Erre vonatkozólag több, főleg angol szabadalom is napvilágot látott. Talán a legérdekesebb e tekintetben Charles Horner angol gyűszűgyáros találmánya 1884-ből, akinél a gyűszű anyagát két aranyvagy ezüstlemez közötti acéllemez jelentette. Ezek a gyűszűk a korabeli vélemények szerint elnyűhetetlenek voltak (8. kép). Az anyagok kombinációjának egy másik érdekes módja, amikor az egyébként ezüstből készült gyűszű bordűr része aranyból készül. Ez amerikai találmány volt és a 19. század végétől több cég is gyártotta. Ebben élenjártak a Simons Brothers & Co. (1868-1933) és a Ketcham & McDoughall Co. (1832-1932) amerikai gyűszűgyártók. A nikkel alkalmazása már a 19. század végén megkezdődött, de széleskörűen csak a 20. század elején kezd terjedni. Nagyon jó anyag, mert a fém hajlékony, korrózióálló és gyakorlatilag elnyűhetetlen. Németországban kezdték először alkalmazni nikkelezüst elnevezéssel, melyben a nikkel dominált, de az ezüsthöz nem volt köze. A nikkel, a réz és a cink alkalmas ötvözeti arányainak kikísérletezésével született meg az alpakka. Nagy mennyiségű nikkelt és cinket tartalmazó sárgarézről van szó, mely egyaránt jól nyújtható és önthető. A nikkel és ötvözetei a mai használati gyűszűk leggyakoribb alapanyaga.
