Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)

Tóth György: A gyűszű

A bronz i. e. 3000 körüli bevezetésével ez az anyag is elvben számításba vehető, de óvatosságra int az a tény, hogy az idő vasfoga ellenére bronztűk egyes esetekben túlélték az ezredeket, gyűszű azonban nincs. A római időket illetően tulajdonképpen ugyanez a helyzet; tű van, de gyűszű nincs. Magyarázható a dolog a ruhák kevés varrást igénylő szerkezetével, de akkor számításon kívül hagynánk a bőr- és nyergesipart, valamint a szállításhoz elengedhetetlenül szükséges zsákgyártást, melynél sok durva, varrásigényes munka volt. Ezek miatt talán jogos a feltételezés, hogy idővel valamely fém (bronz) tűáttoló eszközre bizonyságot fogunk szerezni. Tényszerű adat azonban, hogy Krisztus előtt, de még a Római Birodalom alatt se találtak gyűszűt, megbízható utalás sincs rá. A gyűszű ilyen hiányának lehet az is oka, hogy nem volt, boldogultak nélküle, vagy esetleg valami jelentéktelen anyaggal azt pótolták. Ilyen lehet például egy kis bőrdarab, vagy egy bőrből készült gyűrű. A korai fémmegmunkálás ugyan lehetővé tett volna gyűszűkészítést is, de a fémekből ennél fontosabb eszközöket készítettek (például az árat), és a varrás általános igénye még nem alakult ki. A gyűszű megjelenése végül is a fémek használatának terjedésével áll kapcsolatban. A hadifelszerelések fejlődésével egyre több bőrtárgy készítésére volt szükség, a lószerszámok fejlődtek (nyereg, kengyel), és a varrás egyre szükségszerűbbé vált. Az igazolható származású gyűszűleletek gyakorisága alapján Bizánc és környéke területén fejlődött ki a mai értelemben használatos gyűszű. Az első igazán autentikus korai leletanyag a korinthoszi ásatásokból származik, ahol jelentős számban találtak gyűszűt a 9-10. századból. Érdekes tény az is, hogy az első gyűszűleletek nem zárt, hanem nyitott, úgynevezett lyukas gyűszűk, és ez is valamennyire az említett, íjász által használt ujjvédő teóriájára utal. A legkorábbi írásos emlék, mely a gyűszű jelenlétét igazolja, Al-Liss arab költő verse, melyben pontosan leírja, hogy hogyan nézett ki egy gyűszű a 12. század elején (1). Aversben a korai mór stílusú gyűszűt írja le; hegyes sisakhoz hasonló, mellyel a tűt lándzsaként lökték előre. A gyűszű korai történetét illetően egymásnak ellentmondó adatok is megjelennek. Dúl egyfajta vita is a gyűjtők és a régészek között, melynek az ad tápot, hogy vannak múzeumok, ahol vagy nem foglalkoznak a témával, vagy azt nem kezelik kellő gondossággal, így nem igazolt, néha téves állításokkal is találkozhatunk (4). A múzeumok többsége azonban segítőkész a kutató-gyűjtővel szemben, és elfogadja az amatőr véleményét, ha az megalapozott. Ily módon azért csiszolódik a történet és egyre inkább tényszerűvé válik. A gyűszű magyarországi megjelenése bizonytalan. A honfoglaláskor azonban már a fogalom maga ismert volt. Sőt határozott rokonságot mutat a magyar „gyűszű" szó a török megfelelőjével a „yüksük"-kel (5). Ez arra utal, hogy már korábban, esetleg a 7-8. században ismerte a magyarság. A tűáttoló eszközök kevéssé ismert, de legjellemzőbb darabja az acutrudia (1. kép). Ezt az általában bronzból készült eszközt a tenyérben tartották, és kimélyített felülete adott biztos támaszt a tűnek vagy egyéb árszerű eszköznek. A dolog jellegéből adódóan erősebb anyagok, főleg bőr varrásánál használták. Az acutrudiát i. e. 100-tól ismerjük és a 11-15. században a Közel-Keleten elterjedt eszköz volt (6). Későbbi, 14-19. századi változata annyiban tért el, hogy egy gyűrűvel egészítették ki, melynél fogva a középső ujjra húzva a tenyérbe fekvő eszköz nem eshetett le, biztonságosabban lehetett vele dolgozni. Ezt a formát tenyérgyűszűnek nevezték és például a gombkötők kiterjedten használták a 19. század közepéig (2-3. kép). A gombkötők és a paszománykészítők tenyérgyűszűje (a Soproni Néprajzi Múzeum gyűjteményében több darab is található) a 18. századtól sárgaréz lemezből vagy bőrből készült