Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)

Tóth György: A gyűszű

kendőruhák széleit hímzéssel dolgozták el, melynél a mintázat, és különösen az anyag (például arany hímzés) széles lehetőséget biztosított a divatjelleg érvényesülésének. Ugyanez mondható el például az övekről és általában minden kiegészítőről. A görögök már i. e. 600 körül például a khitónt (ingszerű ruhadarab) szabással, varrással készítették, de általánosan a szabott ruházat lassan terjedt (2). Az első, csontból készült primitív tűk a neolitikum idején, i. e. 15000 évvel születtek, amire egy francia barlang-feltárás eszközei adnak példát, de hasonló korú darabok a British Múzeumban is találhatók. Magyarországon Tolna megyében, Lengyeliben tártak fel olyan sírokat, melyekben csonttűket is találtak. A leleteket tanulmányozva úgy tűnik, hogy a tűk hegy felőli részét csontszilánkkal faragták, majd csiszolással finomították. A fok felőli résznél a csontot meghagyták természetes formájában és „belefúrták" a tűfokot (12). Alapvetően kétféle tű alakult ki. Az egyik, a szokásosabb, a leletek tanúsága szerint meglehetősen vastag, hosszú volt és a korabeli technológia miatt a tűfoknál további vastagodás volt rajta. Ezekkel a tűkkel a mai értelemben nem lehetett varrni. Ahhoz, hogy az anyagon át lehessen juttatni, előzetesen egy árszerű szerszámmal lyukat kellett készíteni. Ilyen körülmények között azonban az anyag átszúrását segítő eszközre, gyűszűre nem volt feltétlenül szükség. Ha mégis akadt a tű, akkor a nyeles varrótű segített, mert a nyélnél fogva határozottabban lehetett a tűt nyomni. Ez a technológia nem annyira a ruhakészítéshez kapcsolódott, mint inkább a bőrből készült általános eszközök, a csomagolóanyagok (bála, zsák) és a bőrből készült harci eszközök elkészítéséhez volt szükséges. A másik fajta tű, melyet kisebb mértékben ruhakészítéshez, inkább azonban hímzésekhez használtak, lényegesen vékonyabb, rövidebb volt. Ilyen jellegű tűk vannak a Petrie-gyűjteményben (10). A Petrie-féle aranytűkön kívül nem tudunk hasonló leletekről, így egyfajta megerősítés azért hiányzik. Egyiptomban, ahol finom anyagokból dolgoztak, ezeket a tűket a nyélnél tolva és a szárnál húzva gyűszű nélkül is lehetett használni (11). Hidegebb éghajlat alatt, ahol értelemszerűen vastagabbak voltak a textíliák, valószínűbb, hogy valamely, a textíliánál keményebb anyagdarabot mint segédeszközt használhattak. Az itt használt tűk túl vastagok voltak, ezért talán jobb az ár kifejezés számukra, hiszen nagyon bő krátert kellett készíteni az anyagon ahhoz, hogy a tű és a cérna átjuthasson azon. Az anyag még többnyire bőr volt. Azt, hogy a tűt a vastag bőrön hogyan segítették (tolták) át, nem tudjuk, feltehetően magával a bőrrel megtámasztva használták. A tű anyaga nem feltétlenül csak csont volt. Minden erre alkalmas anyagot használhattak, így fát, tüskét, halszálkát is, ha az formáját tekintve a műveletre alkalmas volt. így az első tűáttoló eszközök se kötődhettek egyetlen anyaghoz, az bármi lehetett, ami kéznél volt és a kézbe fekve célszerű szerszámként használható volt, egy darab fa, kő stb. De mi van a gyűszűvel? Azzal a gyűszűvel, melyet csaknem változatlan formában ma is ismerünk. Ha múzeumok tárlóiban keressük, ott is csak középkori vagy újabb darabokat találunk. Egy-egy ettől régebbi darab néha feltűnik, de mivel hitelt érdemlő származási hely és idő bizonyítékként nem áll rendelkezésre, így ezekre nem lehet építeni. A korai gyűszűket illetően vissza kell nyúljunk a már említett bőr alkalmazására. Bőrből megfelelő eszközt készíthettek is, hiszen az anyag alkalmas volt rá (későbbi példák vannak bőrgyűszűre: 13. század, Anglia; 18. század, Mongólia vagy ma is használt eszkimó gyűszűk). Ugyanakkor az asszírok az íjak megfeszítéséhez bőr ujjvédőt használtak, mely egyes kutatók szerint a gyűszű őse lehet. Korai bőrgyűszű azonban nem maradt, talán azért, mert a bomlékony anyagból készült, kisméretű tárgyak egyébként se maradtak fenn, különösen nem a hétköznapi használati tárgyak köréből.