Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (X) 2000 (Budapest, 2000)
Tóth György: A gyűszű
Tóth György A GYŰSZŰ Történeti áttekintés A kézi varrás legfontosabb eszközei, szerszámai a tű és a gyűszű. Mindkettő ma olyan kicsiny, értéktelen holmi, amit általában észre se veszünk, így múltjuknak se mlajdonítunk kultúr- vagy technikatörténeti jelentőséget. Gyakorlati használhatóságuk is csak szűk körben merül fel, háziasszonyok használják, egyre csökkenő házi varrnivalójukhoz, vagy elvétve méretes szabóságok. Ipari alkalmazásuk ritkán fordul elő, általában végszükség esetén veszik elő, amikor géppel megvarrhatatlan probléma elé kerülnek. Ekkor általában a beszerzésük se egyszerű feladat. Fontosak ezek a dolgok egyáltalán? Persze, hiszen egy mesterség fontos eszközeiről van szó. A tű és segítőtársa, a gyűszű feltehetően az első szerszámokkal együtt jelent meg, hiszen a ruházat elkészítéséhez ezekre szükség volt. így az egyik legősibb és ma is csaknem azonos formában megjelenő szerszámról van szó. A gyűszű a varrótű nélkül nem létezik, csak a tű alkalmazását követően vált szükségessé. A tű pedig csak a ruhadarab elkészítése érdekében született meg. Ezért fontos a korabeli összefüggéseket áttekintenünk. A Neander-völgyi ember prémbundával védekezett a hideg ellen. A használati tárgyak és a ruházat készítése során a bőr jól alakítható alapanyagként szolgálta korai őseinket. Talán a Biblia az első írásos emlék, mely ruházatunkra utal, mondván: „Es csinála az Ur Isten Ádámnak és az o feleségének bőr ruhákat, és felöltózteté őket. " (Mózes I. könyve, Károli Gáspár fordítása) A varrott tárgyak már közel 30 000 évvel ezelőtt megjelentek. Mintegy 7000 éve kezdődött a gyapjú fonása, de ezekben az időkben már a bőrök egyszerű kikészítése is gyakorlat volt. A fonalkészítés és a szövés az első egyiptomi birodalom idején (i. e. 3000 körül) ugyan nem a legmegbecsültebb foglalkozások közé tartozott, de művészeti alkotásokon már gyakran szerepel. A korabeli falfestmények tanúsága szerint fontossága, mindennapokban betöltött szerepe jelentős volt (7). Érdekes módon a ruhakészítésről, annak részleteiről, szerszámairól nem készültek korai ábrázolások, így csak közvetett adataink vannak, többnyire a feltételezések szintjén. Az ősi ruhadarabok esetében a mai értelemben vett varrás helyett inkább a ruharészek összeerősítéséről beszélhetünk. A művelet valahogyan úgy történhetett, hogy a tűvel átszúrták az anyagot, lyukat készítettek bele, majd abba belefűzték a „cérnát". Az, hogy a tűvel együtt ezt a „cérnát" egy mozdulattal is át lehet húzni, az már egy fejlődési fázis volt. Ezen lépések időpontjáról azonban nincs információnk. A textília ruhává alakítása nem volt egyszerű feladat. Hosszú időn keresztül a textíliát a maga természetes állapotában az emberi testre hajtották és ott rögzítették. A kendő, a felsőruha és alsónemű mind sík lapokból álltak, rögzítésük vagy a saját anyagukkal történt, vagy felsőruha esetén fibulával, csattal erősítették egymáshoz. Az utóbbi tárgyaknak bár a varráshoz nem volt közük, de az öltözködésben komoly szerepük volt és ugyanakkor nemcsak használati funkciójuk volt, hanem már díszítésükben, anyagukban is viselőjük társadalmi és anyagi rangjára utaltak. A varrást viszonylag kevés helyen alkalmazták. Nem azért, mert nem voltak az ismeret birtokában, hanem a feladat munkaigényessége miatt. Krisztus idejében is főként szabás nélküli kendőt borítottak magukra, azt hónaljnál körültekerték. A díszített ruhák gallérját azonban kihímezték. A hímzésre az egyiptomi kultúrák idejéből is vannak példák. A
