Oszetzky Gábor: Textilipari Múzeum Évkönyve 7. 1990 (Budapest, 1990)

Oszetzky Gábor: A régi Peru és textiltechnikai

Ez a deréköves szövési technológia volt ismert az Andok altiplanóin és az óceáni partvidéken is. (11. kép) Az eszköz és az eljárás kora pontosan nem határozható meg, valószínűleg fokozatos fejlődés eredményeként jött létre. Következtetni csak a feltárt textíliákból lehet létezésére, amelyek alapján tudjuk, hogy az i. e. 1200 táján, tehát a Chavin és Paracas-kultúra idején olyan vászonkötésű pamutszövetek készültek, amelyekhez kiforrott szövöeszközre volt szükség. A felhasznált pamutfonalak finomsága kizárja a primitívebb eszközök használatát (Ennél korábbi ásatási leletek is utalnak fejlett szövéstechnológiára, különösen a Huaca Prieta-i feltárások i. e. 1800-ból.) A deréköves szövőszerszám, amelynek vízszintes és kb. 45 fokos kivitelét is ismerjük, a szövés univerzális eszközének tekinthető. A láncfonalakat két párhuzamos léc között feszítették ki, amelyek közül az egyiket fához, vagy építményhez erősítették, míg a másikat a szövő egy öv segítségével a dereka köré erősítette. A láncfonalak szétválasztását a nyüstök mozgatását a láncfonalak lazításával, dereka láncirányban történő elmozdításával, tehát előrehajolva végezte, így vált lehetővé a vetülékfonal átjuttatása a szádnyüáson. (Ennek egyszerűbb formája ma is megfigyelhető; szalagszövés esetén a láncfonalak távolabbi végeit a perui asszonyok a nagylábujjukra erősítik Ilyenkor a szövés ülve, nyújtott lábbal történik) A deréköves szövéssel elérhető szövetszélességnek a szövő anatómiai adottságai szabnak határt; néhány cm-től kb. 1 méterig tehető. Ebből a felismerésből válik érthetővé az akkori indiánok viseletének néhány furcsasága; a poncho, vagy unku néven ismert ujjatlan pamutinget apró, keskeny csíkokból állították össze, amelyek minden esetben élénk színezésűek és mintázásűak voltak. A díszítések - csíkok és szalagok formájában - egymás mellé varrva, vagy egyszerűbb pamutszövetre közvetlenül rávarrva - ezt hívták waska-nak - képezték magát a ruhát Az indiánok az európai értelemben vett szabást nem ismerték. E csík és szalag formájú szövés láttán joggal merülhet fel a kérdés, hogy a már említett halotti leplek de különösen a Paracas-Nasca-kultúra idején (i. e. 1000-i. u. 600) készített egy darabból álló halotti leplek melyek szélessége nem egyszer a 3-4 métert is meghaladja, milyen szövési technológiával készülhettek? Nos a megoldás az európai teclmológiatörténetben csak a 12-13. századból ismert kétszemélyes szövőszék elvén magyarázható. A szövőnők egymás mellett ülve, nem egyszer hárman ( !) adogatták kézről kézre a vetülékfonalat s közülük az egyik vezérelte dereka mozgatásával a láncfonalak megfeszítését vagy lazítását Mindezt azonban hangsúlyozottan deréköves szövőszerszámmal végezték a lábítós szövőszék amelyet mi itt Európában ismerünk a déli féltekén ismereüen volt A fentiek alapján különösen nagyra kell becsülnünk ezeket a széles szöveteket hiszen elkészítésük sokszorosan bonyolultabb volt mint a hagyományos keskenyebbeké.