Oszetzky Gábor: Textilipari Múzeum Évkönyve 5. 1983 (Budapest, 1983)

hat közül négy esetben festőanyagokat kódoltak be önkényesen; így lett az víz alkimista jeléből a szumach, a salétroméból a szántál, a rézgálicból a kosenik, a földéből a csergubacs jele. Emellett a réz jelét alkalmazták a timsó, az aranyét a hamulúg feltüntetésére, noha ezeknek a késő alkimista irodalomban volt saját szimbólumuk. Végül néhány jel felületes hasonlóságára is utalhatunk (kénsav). Egészében véve azonban feltűnő, hogy a jelek zömének semmilyen fogalmi kapcsolatuk nincs a hagyományos alkímiával. Felmerül mármost a kérdés, milyen szerepet tulajdonítsunk a Kluge-féle receptkönyv jelsorozatának. Az alkímiához a külsőleges hasonlatosságon kívül nincs köze, azt a szerzője nem is ismerte. De titkosírásnak sem tekinthetjük, hiszen a jelkulcsot a könyvben magában megadta. A receptek java egyébként a nyomtatott szakirodalomból ismert. Ez a 18. század közepe óta óriási méreteket ölt, vannak művek, melyekben sok száz festőrecept található és legfeljebb a bevált súlyarányok, időtartamok számszerű értékei képezhettek titkot." „Kluge megtanulta és használta a jelkulcsot. De a füzetében rögzített receptek nagy részében a hagyományos, szimbólum nélküli írásmódot alkalmazta. Lehet, hogy előkerül még a tárgyalt jelírás más példája is, de nem kétséges, hogy alkimista titkosírás e késői, elfajzott származéka már keletkezéskor sem bírt jelentőséggel. Néhány évvel a modern kémia jelölési rendszerének feltalálása előtt a termelési gyakorlatban való alkalmazása sürgető szükség egy tünete csupán." (Endrei Walter)

13 A két receptkönyv vegyészeti elemzését végző Hajnal Lászlóné írja az 1782-ről: „A receptek sora a zöld nyomásával, illetve kézzel való festéssel kezdődik; majd a lila, kék, ezüst, fekete stb. színekhez szükséges anyagok összetételét és eljárásait írja le... Külön kell szólni az 1782-es receptgyűjtemény nyomó eljárásairól, mert áttekintésükkor azonnal feltűnik, hogy ezek az eljárások nem az általánosan ismert és régóta alkalmazott természetes színezékeken alapulnak, hanem vegyszeresek. De ha arra gondolunk, hogy ezekben az években indul fejlődésnek a kémia, válik általánosan alkalmazottá úrin helyett a „szalmiák", divattá az arzenikum használata, hogy a színek változatosságát mily nagy mértékben növelte a mangán és krómsók pácként való alkalmazása, természetesnek találjuk, hogy a tanulni vágyó segéd »modern« eljárásokat igyekezett elsajátítani." Néhány példával mutatja be a különböző pácok alkalmazását, azonos színű alapról indulva milyen módon nyertek más-más színű árnyalatot. Az 1809-es receptfüzetről és mintagyűjteményről ezeket mondja a bevezetőben: „A 72 beragasztott nyomott textilminta is bizonyítja, hogy a pápai kékfestőműhelyben nemcsak a klasszikus értelemben kékfestésnek nevezett reserv eljárást alkalmazták, hanem direkt és marónyomás is folyt. A füzet másik végéről induló gyapjúfestésre vonatkozó receptgyűjtemény »jelirassal« készült, amelynek a megfejtését a kelmefestő megadja, tehát valószínűleg a receptek rövidítése volt a cél, nem titokban tartásuk. A receptek nem tartalmaznak sok információt a kivitelezésről, a felsorolt összetevők mellett legfeljebb a kifestés idejét tüntetik fel. Ismerve a céhes előírásokat, természetesnek vehető ez a formula, hiszen a mester, de a vándoréveit töltő segéd is tisztában volt az alkalmazás módjával." „A gyűjteményt különösen érdekessé teszik azok a kémiai vonatkozású részek, melyeknek jelenléte bár meglepő, de nem megmagyarázhatatlan. Többek között meglehetősen pontos és ügyes rajzát látjuk egy gázfejlesztő készüléknek, melyet a nyomóreceptek közé ékelve találunk. Ezek szerint klórgázt fejlesztett a mester, kérdés azonban, hogy a nyert klóros vizet fehérítésre alkalmazta-e? Másutt a sósav előállítási módjának leírását találjuk. - Hogy Kluge a laboratóriumi műveletekben némi jártassággal birt, azt