Bakayné Perjés Judit - Fülöpné Mozolik Mária szerk.: Textilipari Múzeum Évkönyve 4. 1981(Budapest, 1981)

Tanulmányok - Dr. Győriványi Sándor: A köteles kézművesek kooperációi és a magyarországi kötélgyártó manufakturák

5. kép: Hajóvontató rabok Péterváradnál. /XVIII. századi metszet részlete. / A Dunán és Tiszán folyó emberi és állati hajóvontatás is a török hódoltság ide jén erősödött fel, s gyakran stratégiai célokat szolgált. A törökök természete sen nem fizettek a hajóhuzásért, hanem ezt a szolgálatot a leigázott népből ke gyetlen módon kikényszeritették. A XVII. században már nemcsak rabokat alkalma tak "gyalogvontára", hanem a folyók mellett hat mérföldes körzetben fekvő hely ségek lakóit is /16/. Bár az emberi erővel végzett hajóhuzás a török kiűzése után is továbbélt, jelentősége az igényeket jobban kiszolgáló állati hajóvontatás mellett háttérbe szorult. A hajóvontatásnál jelentkező kötél szükséglet nagymértékű. A hajóvontató gyalogkötél vagy alattság csak lo-15 mm átmérőjű volt, ezért üres kötélnek is nevezték. A fahajók vontatására használt lovaskötél átmérője kb. 25 mm lehetett, s hossza a folyó mérete szerint 15o-2oo méter. Nem volt ritka a 3oo méteres sem. Egy hajón több véget is tartottak belőle, hogyha a viz ugy kivánta, toldani lehessen, vagy ha kukázni kellett. A kukázás áradásnál vagy parti akadályok esetén végzett müvelet volt. A hajó ugy haladt előre, hogy összetoldották a hajón található összes kötelet, - gyakran kilométernyi hosszúságban, - ezt vashorgonyhoz kötötték és csónakon előre vitték. A "kukás vasmacskával" vizbe dobott kötelet a hajósok emberhámmal a hajó végéhez húzták, s a már elhúzott részt a hajó farához kötött csónakba engedték, ahol azt karikába szedték. Mind addig folytatták ezt a müveletet, mig a hakó a horgonyig ért. Ekkor a csónakba beemelték ismét a "kukás macskát", s feleveztek vele tovább a folyón mindaddig