Bakayné Perjés Judit - Hetényi Gézáné - Horváth József szerk.: Textilipari Múzeum Évkönyve 3. 1980 (Budapest, 1980)

Tanulmányok, közlemények - Dr. Domonkos Ottó: Ismeretlen adatok a kékfestés technológiájából

6. kép: Tarkázókalapács, 19. század. Esztergom, Matus-Farkas műhely, 1955. tájon, sulykolóval verték ki a papot, igaz, hogy az indigó fele is lejött vele, világosabb lett az áru. A tutajon egy bódé is volt savazókáddal, ami a festés, s^áritás utáni öblitésnél a pap leoldására volt használatos. E munka gyakorla­tát 189o köiüli. időre tehetjük, mert Sztaricskay Pál, adatközlőnk nagyapja, 189o-ben meghalt. Az igy nyert minta emlékét őrzi a műhely 193o körüli minta­könyve, amelynek 219-es számú mintáját "kis spricc"-ként tartották számon. Pi­ros és fehér mintázata volt, kétszer tarkázták ugyanazzal a mintával keresztben és hosszában, ruhaanyagnak'volt használatos. /2c/ 1954-ben jelent meg Josef Vydra könyve a szlovák kékfestésről, amelyből arról is olvashatunk, hogy Nagy­szombat környékén és a lengyel határ közelében fekvő ölublón olyan kötényeket viseltek, amelyeket kis seprővel spricceltek be. /21/ 1955-ben pedig Székesfe­hérváron Montskó Ferenc beszélt arról, hogy 191o körül "...tarkázást végeztek lyirág seprővel, vagy locsoló senrővel, sőt cirok seprővel is. Aki jól tudott locsolni az tarkázott is seprővel, ezért külön pohár bor járt ebédnél."/22/ Tudjuk, hogy a Montskó-család kékfestőként őlublóról települt Fehérvárra, az 186o-as években, a békéscsabai Sztaricskayék is a Felvidékről költöztek a szlo­váklakta vidékre. Igy bizonyosan állithatjuk, hogy ez a különös tarkázás az or­^ág északi területein volt szokásban, más vidék mesterei még csak nem is hallot­tak róla.

Next

/
Thumbnails
Contents