Hetényi Gézáné - Horváth József - Okolitsny Eörs szerk.: Textilipari Múzeum Évkönyve 2. 1979 (Budapest, 1979)

Réti László: Részletek a két világháború közötti textiles munkásmozgalom történetéből

alakult: 1933: 7; 1934: 13; 1935: 15; 1936: 15; 1937: 21. Az utóbbi évben alakult uj csoportok: Budakalász, Budafok, Debrecen, Mezőberény, Mezőtúr, Tolna, Vác. Figyelemreméltó jelenség volt, hogy a taglétszám évek óta tartó folyamatos növekedése mellett, a belépők száma minden évben többszöröse volt a taglétszámnak, de még a következő évi taglétszámnak is. Túlnyomórészt onnan eredt ez a nagy fluktuáció, hogy harcok, bérviszályok idején az egyes üzemekben a dolgozók nagy része - gyakran többsége - belépett a szakszervezetbe, a harc befejezése után viszont nem érezte szükségét annak, hogy anyagi áldozatot hozzon a szervezkedésért, elmaradt a tagdijak befizetésével, majd kimaradt a szervezetből. A szakszervezetnek tehát ebben az időben egyik legnagyobb - mondhatni létfontosságú - problémája volt a beiratkozott tagok megtartása, a fluktuáció csökkentése. A küldöttközgyűlésen Horváth Pál a vezetőség beszámolójában az utóbbi két év eredményeit ismertette: "A textiliparban kilenc szakma területén kellett a minimális béreket megállapítani. Ezek a bérek ma már nem elégitik ki a munkásokat és még ezt a keveset sem akarja fizetni a textiltőke. SZÍVÓS küzdelem kell ahhoz, hogy a minimális béreket elismerjék. Ma az a helyzet, hogy a legjobb munkás is a legkisebb órabéreket kapja. "Elmondta, hogy állandóan napirendben van a rendeletek kijátszása a tőkések részéről. "Megtörténik, hogy a munkás ledolgozza a napi 8 órát, lebélyegzi a munkalapját és azután újra visszamegy dolgozni napi 2-3 órát, ugy, hogy valójában heti 60-65 órát dolgozik, mig a munkalapja 48 órát igazol és a munkabérét is csak 48 órára számolják el. Igy jönnek ki azután azok a nagy keresetek, amelyeket egyes munkaadók 48 órás munkaidőre ki tudnak mutatni." A közgyűlés minden különösebb izgalom nélkül, csendben folyt le, egyhangúlag 81 választották meg az uj vezetőséget, amely lényegében azonos volt a régivel. Szépen mutatja meg azt, hogyan harcoltak és dolgoztak a kommunisták ebben az időben az üzemekben, Apró Antalné visszaemlékezése. Elmondja, hogy 1934-37-ig pártiskolán volt Moszkvában. Amikor hazajött, a budapesti Glück Miksa és Társa Habselyemgyárban kezdett dolgozni. "Amikor bekerültem a gyárba, több olyan elvtársnővel találkoztam, akikkel valamikor KIMSz vagy szakszervezeti vonalon már dolgoztam együtt... A belépésem napjától kezdve, bármilyen politikai, gazdasági kérdésről volt szó, azt egyöntetűen intéztük el a gyárban. Megbeszéltük, hogy mindenki a maga területén igyekszik szakmailag becsületesen dolgozni, mert tudtuk, hogy csak annak a munkásnak van tekintélye, aki a munkáját jól végzi." Egy alkalommal, amikor Apróné a munkások érdekének védelme során összeütközésbe került a gyárossal, az őt és egy másik munkásnőt el akarta bocsátani: "Mi a munkakönyvet nem fogadtuk el és kijelentettük, hogy ebben nem Glück ur dönt, hanem a dolgozók. Soha az életben nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor az egész gyár egy emberként azonnal abbahagyta a munkát, a gépeket leállították, siri csend lett az egész gyárban, a dolgozók mögénk tömörültek és kijelentették, hogy amig Apróné és Wiesner Bella fölmondását vissza nem vonja a főnökség, addig nem dolgoznak. A gyáros elkezdett hápogni, ideges volt és kijelentette, hogy rendben van minden, 8 2 csak menjünk vissza dolgozni."