Hetényi Gézáné - Horváth József - Okolitsny Eörs szerk.: Textilipari Múzeum Évkönyve 2. 1979 (Budapest, 1979)

Réti László: Részletek a két világháború közötti textiles munkásmozgalom történetéből

munkásság elkeseredett harca a tőkések bérleszoritó törekvései és a mind nagyobb mértékben meginduló, bedó rendszerre való áttérés ellen. Ez utóbbi volt ebben az időben a textilipari munkásság legnagyobb réme. Erről irta ekkor a Népszava: "Sokan azt hiszik, hogy a racionalizálás és a Bedeaux-rendszer azonos fogalmak. Még soha nem állott két fogalom élesebb ellentétben egymással. Racionalizálás jelenti a fejlettebb munkarendszer bevezetését, technikailag modern gépek alkalmazását, szabványosítást, egészséges és célszerű munkahelyet stb., mig a Bedeaux-rendszer csupán a gyárak tényleges helyzetének a figyelembevételével, tehát mindennemű átalakítás nélkül valósit ja meg profitduzzasztó céljait. Az iparban már évek óta folyik a racionalizálás. Az egy munkás által termelt évi érték: 1913-ban 7500, 1924-ben 8711, 1927-ben 9017, 1929-ben pedig 9872 aranykorona volt. Az elmúlt évben tehát egy munkás 2372 aranykoronával termelt több értéket, mint 1913-ban. Ezen a helyen nem kell kimutatni azt, hogy a 2372 aranykoronás 29 többletből a munkásság nem kapott semmit." Érthető, hogy a munkásság mindenütt nyugtalansággal, ellenszenvvel fogadta a bedó mérnököket, akiknek az volt a feladatuk, hogy nagyobb erőfeszítésre, több munka végzésére kényszerítsék őket, azonos vagy csökkenő keresetek mellett. A bedó rendszer bevezetése miatt tört ki az elkeseredett harc ebben az időben az újpesti Magyar Pamutipar gyárában, miként erről a Népszava beszámolt: "Azt mondják, ugy kezdődött, hogy a "Lezona" osztályba bement egy fiatalember, leült egy székre és nézte őket, hogyan dolgoznak, hogyan babrálnak, motollálnak a leánykezek. Nagyon kedves ember volt a mérnök, még tréfálkozott is velük, azután elővett a zsebéből egy blokkot, a másik kezébe meg egy stopper órát és számokat, titokzatos hieroglifákat rajzolt a papírra, miközben pattintgatta a stopperórát. Néhány nap múlva azután kifüggesztették a hirdető táblára, hogy a munkásoknak melyik munkát mennyi idő alatt kell elvégezniük. Annyit, hogy ezt senki sem tudta megcsinálni. De a Bedeaux-mérnökök azt mondták, hogy muszáj megcsinálni, lehet, akarni kell, mert máskülönben nem megfelelőek erre a munkára... Nem birták ki, kivonultak a gyárból, közel 2000 munkás, többnyire leányok: kerestek heti 16-18 pengőt és csak a 15-20 esztendős gyakorlatú asszonyok érték el néha a 20-25 pengős keresetet. Azt mondják, nem birják, akárhogyan lesz, eddig is éheztek, eddig is többnyire egy zsiroskenyér volt az ebédjük... A gyár nem enged, ő akarja a Bedeaux-t, hiszen nem kell hozzá más, csak néhány stopper óra, néhány Bedeaux-mérnök és már kicsikarhatja a több munkát a kevesebb bérért, ő racionális termelést akar... A gépek most pihennek, igaz, hogy a gyár a munkavezetőket arra kényszeritette, hogy feleségeiket beküldjék a szövőgépek mellé, ezek szegények be is mentek és néhány gépen most ők kinlódnak gyakorlatlanul."

30 Három heti kemény harc után a munkások egy része megtört, mind több lett a sztrájktörő, nem lehetett a harcot folytatni. A Magyar Pamutiparban a munka újra megindult - most már a bedó-rendszer mellett. Az 1930-as év végén kezdődött el egy olyan sztrájk a cotton harisnyás szakmában,