Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás

csérni kellene. Kialakult, sablonszerű előadásmódot /vagy inkább modort?/ félre mert rúgni és képes volt helyette újszerű elemekkel megalkotott kSltemény-egészt felépiteni. S ha előadása teljesen rossz lenne is, újszerű megoldásának nagy jelentőséga volna. Éspedig azért,mert a versmondókban Az uj tavaszi seregszemlé

ről kialakult sablont megbolygatta. Egy megszokott verset másként próbált elmondani, mint eddig mondták, ezzel kényszeritette a versmondókat, hogy újra gondolkodjanak a versen, mérlegeljék: helyesek-e és elegendőek-e azok az érzése* és formai jegyek, mellyel, ezt a verset közönség elé vitték. Ez feltétlenül gyümölcsöző. Aztán meg: tessék végre megérteni, hogy a versmondás is alkotó művészet. Ne akarjuk - és éppen a céhbeliek! - az interpretálás cimszava alá besorolni. Ne akarjuk lealacsonyítani reprodukáló mesterséggé, engedjük meg e területen is a szabad kísérletezést, a hagyományokon való túllépést. Ellenkező esetben az elkövetkező évtizedekben nem változik semmit az előadóművészet stilusa, megmerevedett szabályok halmazává válik a tankönyve, poros, hatástalan, üres frázisokká a tartalma. Azt hiszem, senki sem akarja ezt. Kosztolányi irja, hogy minden évtized,minden német nemzedék uj szinészt küld á költő elé, a franciákhoz, olaszokhoz, angolokhoz hasonlóan.

1'' Az uj szinósz uj szint, uj érzelmi telítettséget, uj hangot jelent. Nálunk pedig akkor, amikor bizonyos fejlődést tapasztalhatunk a régi sablonos tradiciók rovására, ezt a fejlődést ál'litsuk meg, sőt forditsuk vissza? De van másik véglet is, amelyik azt hangoztatja, hogy minden régi hagyományt el kell vetni, tradiciók nyűgével nem lehet modern művészetet létrehozni. Ez a vélemény éppen oly hibás, mint az előbbi. Ennek következménye a ritmus széttörése, a "prózai versmondás". Amannak következménye a patetikus 1

/VÖ. i. m. 320. p. 122