Kovács Tivadar szerk.: Theatrum — Színháztudományi értesítő 1962

I. Színházelmélet - Kovács Tivadar: Hagyomány és versmondás

hangvétel, az éneklés, a recitálás. Mindez megtalálható mai versmondóink között is. Márpedig ezek a versmondás tekintélyét rombolják. Azok, akik a költői mondanivalót ki akarják szabadítani a •'forma börtönéből", elfelejtik, hogy éppen a mondanivaló teremttette meg a költővel ezt a nagyszerű "formabörtönt". Ezen a "börtönön" belül kell maradnia a versmondónak,ennek a törvényei szabják meg a magatartás, a kifejezés közvetlenségét,természetességét.*^ Miben áll ez a közvetlenség, természetesség? Abban, hogy a művész "hallgatóit kedvezően közömbösíti a saját fizikai személyével szemben és ezzel egyúttal érzékenyebbé,fokozottan befogadóképessé teszi őket a mü, és csak a m

ü iránt. Beszédének, kifejezésmódjának egyszerűsége pedig nem a szürkesé

g egyszerűsége, hanem a fehér szi

n egyszerűsége, amiben a szivárvány hét szine egyesült. Az ilyen művész egyszerű marad akkor is, amikor a pátosz legmagasabb fokáig kell emelkednie előadásában. Egyszerű marad, mert érzelmeit nem hazudja, hang2/ ja őszint

e emberi hang". ' Nagyon ki kell emelni, hogy a művés

z képes erre. Éppen az a baj, hogy az avatatlanok kezén elsikkad mindaz, amit Ascher Oszkár költői módon itt megfogalmazott. És annyit hadakoztak már a patetikus versmondás,a deklamáló stilus ellen, hogy ijedten utasitanak el avatott versmondóink is minden lehetőséget, amivel a vers zeneiségét érzékeltetni tudnák. Pedig nem erről van szó! A szinészkedésnek valóban nincs helye a versmondásban. Tüzzel-vassal irtani kell az érzelmi erőt hazudó, fokozott érzelmeket csak hangerővel kifejező álpátoszt. Le kell tiltani a pódiumról, a szinpadról a recitálást, mely alatt azt értjük, hogy a szavaló /jelen esetben: szavaló!/ emeltebb hangot vesz fel, mely nem az ő természetes "vs. Ascher: A versmondás művészete. Bp. 1955. 56. p. 2/ 'Ascher i. m. 59. p. 123