Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - Doktor Faustus és Kasperl - így kerek a világ! (?)

98 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK kes „kontrasztanyag", éppen csak a dramaturgiai változatosság kedvéért. Ennél azonban a kontinensen jelentősen messzebb mentek a vándorkomédiások és bábosok: „John" helyébe hamarosan „Bouschet" és „Pickelhering" lépett be. A második fázisban már Doktor Fausttal legalábbis azonos súlyú szereplőként hirdetik őket. Azután „Stockfisch" vált belőle, majd a komikus anyag előtérbe kerülésével Harlequin és Scaramouche, az itáliai komédia franciásított alakjai társultak hozzá. Az alaptörténet, Doktor Faust tragikus históriája tulajdonképpen keretfunckióra szűkült. A címet meghagyták, mert közismert volt, a produkcióra csődített közönség tudta, hogy mi játszódik majd le előtte. A komikus figura azonban akkor vált igazán németté, illetve osztrákká, amikor a 18. század fordulóján Hanswurstként vette át ajáték fő szerepét. Hanswurst - „Kiűzetés" - Kasperl A téma kutatóját mindvégig igen nehéz helyzetbe hozza az a tény, hogy nem talál bábjáték-szövegkönyveket. Ezért van az, hogy még hosszú ideig, tulajdonképpen a 19. század közepéig csak előadás-adatokra, párhuzamos élőszínjátékokra támaszkodhatik. (Tudatosan nem élő-„színházi" adatot említettünk: ezek a játékok még nagyon soká nem kerültek be a szabályszerű színházépületekbe.) Ez a jelenség azonban mégsem csak a véletlen műve. Szinte minden kézműves céhnek megvoltak a maga „belső" szabályai, amelyeket a „titok szentsége" védett. Bármilyen furcsának tűnik is, de a bábjátékosok „céhének" is megvoltak ezek a szabályai: a játékszövegek szóbeli hagyományozása, leírási tilalma. Ezt az általános szabályt még csak megerősítette, hogy bábjátékos dinasztiák alakultak ki, amelyekben a nemzedékek egymásnak adták át a sikeres szövegeket. Ezért nem lehet találkozni egészen a 19. század közepéig „hiteles" leírt bábjáték-szövegekkel. Ugyanakkor a 18. század elejére a „népszínjáték" különböző megjelenési formái között egyre nagyobb jelentőségre tett szert a német nyelvterületen „Lustige Person"-nak elnevezett, nélkülözhetetlenné vált figura. A „Vidám személy" nélkül szinte már nem is lehetett meghirdetni előadást. Ezt a helyzetet az általános szórakozásigény mellett néhány kiváló színészegyéniség megjelenése tette lehetővé. Az ő művészetüknek viszont alapvonása volt a rögtönzés. Hát miért írták volna le a pillanatszülte ötleteket? Ilyen művész volt mindenekelőtt Joseph Anton Stranitzky (1676-1726) ausztriai származású színész, akiről először 1699-ben Augsburgban lehetett hallani, mint aki „Polichinelle-játékokat" mutatott be. 1705-ben Bécsben sze-