Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON - Az átmenet dramaturgiája

70 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK De még mindig fennállt az az akadály, amelyet a klasszikus dramaturgia jelentett az átdolgozok számára. Szabály tiltotta ugyanis, hogy komoly cselekménybe könnyebb, humoros, más hangvételű szereplőt illesszenek. A tanultságukra büszke, sőt hiú humanista filológusok nem engedték meg, hogy a nagy tragikus témákat a komédia figurái ellenpontozzák, így azután nem véletlen, hogy Bornemisza forrásának kutatói nem találtak olyan előképet, amelyben ezt a rendhagyó ötvözetet megtalálták volna. Máshol kell tehát keresgélnünk, ha a rendhagyó megoldás ihlető forrását próbáljuk megközelíteni, netán megtalálni. Mindenekelőtt egy olyan dráma- és színháztörténeti folyamatot kell figyelembe vennünk, amely ugyan nem ismeretlen, de az elemzések során mégsem szokták felhasználni. Aló. században érvényesülő, ún. „kettős hagyományról" van szó. Az egyik az a középkori, nyugat-európai teátrális gyakorlat, amely az i. sz. ezredik évtől kezdve a húsvéti és karácsonyi keresztény liturgiára épült, és néhány évszázad során az egész „üdvtörténetet" átívelő, az emberi társadalom minden jellemvonását magába ölelő, szentet és puritánt a profánnal egybekeverő „kontrasztos" dramaturgiát alakított ki a misztériumokban és a mirákulumokban. Ezekben nemcsak hogy egymás mellett szerepelhetett a csoda és a kocsma, a mártírok kínja és a röhögés, de ezek nélkül a középkor embere egyszerűen nem érezte volna teljesnek a színpadi univerzumot. Ebbe a hagyományba tört be a 15. századtól kezdve a humanista filológusok által feltárt, másfélezer év előtti antik hagyomány, benne a „tiszta" műfajok szigorú, sőt, neofitákhoz méltóan, az antikokénál is szigorúbb dramaturgiája. A két réteg szinte a földtani tektonikus mozgások iszonyú energiájával ütközött, súrlódott; minden reneszánsz író megmérkőzött ezzel a dilemmával. Shakespeare könnyebben, Ben Jonson és Corneille kínlódva, belső és külső erőkkel vívott harcok közepette. Az új ötvözetet ott és akkor volt a legkönnyebb létrehozni, ahol bibliai történetet kellett színpadra vinni - legfeljebb a felvonásra osztás horatiusi szabályát illett alkalmazni. Ez esetben senki sem vette rossz néven, ha kontrasztos elemek keveredtek a történet előadásába. Ezért kell szélesebbre vonnunk a Bornemisza ihlető forrásait kutató hálót, és nem-antik példák után kell körülnéznünk. A korszak egyik legnépszerűbb iskoladrámája lett Guilhelmus Gnapheus (1493-1568) Acolastus című darabja, amelyben békességben találjuk egymás mellett a tragikus hangvételt és a komikus betéteket. Még közelebbi példát mutat Sixt Birk (1501-1554) Sapientia Salomonis című drámájában (1539), amelyben a szerző - a középkori gyakorlatot folytatva - gond nélküli termé-