Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN - Boszorkák és királynők - Rontás és apoteózis

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN 389 bajt tanál csinálni".

6 Az ehhez hasonló adatok tömege, amelyeket főleg Schram Ferenc nagyszabású forrásközléseiben - Magyarországi boszorkányperek, I-III. (1970, illetve 1982) - lehet nyomon követni, nagyon is eleven hagyományról tudósít. A narratívák jellemző vonása, amelyben a modern kutatás megegyezik, hogy a hazai boszorkányszombatokról szóló híradásokból teljesen hiányzik az „ördög", vagyis a keresztény hit Gonosz alakja, a Sátán és kísérőinek megszemélyesítése. Az adatok archaikusabb, pogány kori rétegekről tanúskodnak.

7 Nehezebb helyzetben vagyunk, ha a „rontások" szöveghagyományait keressük. A perekben ugyanis legfeljebb a „praktikákról", a felhasznált „kellékekről" esik szó. Természetes védekezésképpen pedig csak az elhárítás, az „oldás" szövegei hangzottak el. Erdélyi Zsuzsanna nagy gyűjteményében, az archaikus népi imádságok feltárásakor és megőrzésekor „nem engedélyezett, tiltott szövegekéként jellemzi a rontó ráolvasásokat. Jórészt csak idézetként, betétként lehetett fellelni őket. Egy példa a Szent Antal tüze című szövegből: „menyek, menyek ennek az Eksz Ypszilonnak / Szépsége látogatására, / Csontja hasogatására, / Piros vére megivására." Majd később: „Elmék ennek a kis Jancsikának / Piros vérét színi, / Szálkás húsát szaggatni, / Apját anyját nyugtalanítani."

8 Kálmány Lajos még 1918-ban közölt egy „igen ritka" rontóigét, melynek utolsó sora volt a „titkoserejű hatásos mondás": „Ördög nevibe ajállak, dögöjjé mög mingyá!" Az adatközlő szerint „Tordán vót ojan embör, hotyha eszt a lónak elénekölte, a lónak mök köllött dögleni". Kálmány ehhez még hozzáfűzi: „Mivel hangosan kellett énekelni, nem mint a dallamnélkülöző ráolvasásokat, elveszelődtek."

9 így tehát nem csodálkozhatunk az adatok ritkaságán. Az epika és dráma határán álló népballadáink őriztek meg néhány hasonló hangvételű, konkrét személyre irányuló átkot. (Például Fehér Anna balladájában.) Mindezek után a második, számunkra még fontosabb kérdés az, hogy drámaíróink éltek-e ezzel a hagyománnyal, „átemelték-e" az irodalomba a hiedelemvilágnak ezeket a maradványait? Mindenesetre figyelmeztető jel, hogy a Régi magyar drámai emlékek név- és tárgymutatójában sem a „boszorkány", sem a „rontás" címszó nem szerepel. írott szövegeinkben eleinte csak töredékek villannak föl. így például az 1759-es csíksomlyói misztériumdrámában egyetlen sor utal erre a világra: „gusaljasba gyűlt Denevér leánkák [...]"- mondja a szöveg.

1

0 Egy áldozócsütörtöki játékban elhangzó „értelmetlen mágikus-mitologikus részletnek" minősíti Dömötör Tekla az alábbi sorokat: „Mi van ma, mi van ma? / Áldozócsütörtök. / Az ég megzendüle, / A föld megrendüle. / Az Árgyélus madárkája / mind összecsördüljön. / ÉJjente boszorkányok / mind összecsődülnek."

1

1