Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

MÓDSZER-TANULMÁNYOK - Színjáték-tipológia

38 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK A mi szűkebb területünkre vonatkoztatva ez, még egyszer összefoglalva, azt jelenti, hogy csak-színjátszó fokig eljutott cselekvésformák részben fennmaradva, részben újra keletkezve a kialakult teljes színjáték mellett is megmaradnak és mindig konkrét okok döntik el, vajon hatásviszonyba kerül-e a kettő egymással vagy nem. A lehetőségnek ez a latens állapota azonban a színjátszás számára sokszor megteremti a színjátékká válás pillanatát éppen az összegyűlt rendkívül gazdag motívum-tárolás miatt. Milyen motívumokra gondolunk itt? Részben olyanokra, amilyenekről már beszéltünk: a közösségi jelleg, az ismétlő-utánzó cselekvés, az „önmaga és más" dialektikus egysége, a ráhatás igénye cselekvés útján, a „szembenállás, mint alaphelyzet", az érdekeltségből fakadó egyéni vagy csoportos rögtönzés, a kritikai-profanizáló magatartás, a kontraszthatás. Véleményünk szerint azonban ez csak az egyik motívumcsoport, amely ugyan nélkülözhetetlen nyersanyagot hordoz, elsősorban a társadalmi-pszichológiai előfeltételek szempontjából - azonban nem az egyedüli. Még két másik terület is szolgáltat ilyen motívum-tárat, méghozzá az eddiginél konkrétabbat, a megvalósítás világába tartozót. Az egyik ilyen terület a „mese" világa, ennek a szónak rendkívül tág értelmezésében. Úgy értjük ezt a szót, mint bármely megtörtént vagy elképzelt eseménysor szóban való megfogalmazását. Annál is inkább, mert ezzel kapcsolatban még egy problémával szembe kell néznünk. Meglehetősen elterjedt az a nézet, hogy a színművészet egyik őse az epika, epikus alkotások, amelyeket később megjelenítettek. Ez így, ilyen durván semmi esetre sem igaz. Nemcsak azért nem, mert már Arisztotelész a maga Poétikájában is inkább egymás mellettinek tünteti fel a kétfajta ábrázolásmódot, hanem azért is, mert a népi előadóművészet sok megfigyelője arra az álláspontra jutott, hogy a népmesék híres előadói, a nagy mesélők a kutatók által „dramatikus"-nak nevezett előadásmódot képviselik: karakterizáló-megjelenítő hang- és gesztusváltással, mintegy „egyszemélyes" színjátszás formáját alakítva ki tolmácsolják mondandójukat. így szemlélve a kérdést világos, hogy éppen a mesemondás legősibb formája ugyanúgy a ritmikai egységekbe is foglalt megjátszott elbeszélés összművészeti jellegét képviselte, mint a szűk értelemben vett „színjátszás"; egyik a másikának nem megelőzője vagy forrása, követője és utóda, hanem egyidejűleg és egymás nélkül elképzelhetetlen kezdeti kifejezési mód. De kétségtelen, hogy a mesékben, a mesélések során mindenkor összegyűlt egy motívumkészlet, amelyekről a mesekutatás kiterjedt és nagy hagyomá-