Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN - A 16. századi színjátéktípusok és a shakespeare-i életmű

SHAKESPEARE HAZÁJÁBAN 369 hatalomra törő polgárság új és egyre növekvő csapata. Shakespeare sokáig hisz abban, hogy a humanista reneszánsz Anglia vezető rétegében, az arisztokráciában is reneszánszot, nagyívű, boldog fejlődést vált majd ki. Ez az álláspontja egészen az V Henrik ig, amely csúcspont és végső szó a maga nemében. Amikor azonban azt kell tapasztalnia, hogy a nemzeti abszolutizmust, amely belső és külső diadalokra tekinthetett vissza, az egyéni önkény abszolutizmusa váltja fel, ez a csalódás műfaji-színjátéktipológiai síkon is törést idézett elő: elmaradnak a középkori-feudális elemek (a prológok, epilógok, kórusok; a némajáték és a masque csak szekunder-értékkel kerül felhasználásra), a királydrámákat és vígjátékokat a kérlelhetetlen nagy tragédiák és „keserű" vígjátékok váltják fel. Majd, amikor I. Jakab zárt keretek között próbálja megújítani az arisztokratikus uralmat a „private theatre" előtérbejuttatásával, a régi középkori-feudális formamegoldások térnek vissza: újra megszólal a prológ és az epilog, feltűnik a némajáték és a masque-anti-masque, de most már nem népi-erőteljes, hanem udvari-látványos-rezignált jelleggel. A természetes lendület utat enged a divatnak, sőt, hiszen e kései művekben idegen szerzők kezét is felismerni vélik, visszahúzódva engedi át a terepet az epigon-nemzedéknek. Néhány szót az utókorról is illik szólani, arról tudniillik, hogy az irodalmi, esztétikai és történelmi kutatások során még mennyi más kategória merült fel a shakespeare-i életmű besorolása céljából. Néha valóban helyes megérzések és felismerések voltak ezek a kategorizálások, néha azonban inkább visszavetített meghatározások bukkantak fel. Helyes volt felhívni a figyelmet a Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy és A windsori víg nők farce-elemeire

1

9; arra hogy a Vízkereszt nemcsak címében, de jó néhány szituációjában is farsangi játék

2

0; hogy az Ahogy tetszik „a pasztorál divatjának szülötte"

2

1; hogy a rém- vagy bosszú-dráma, a „revenge-tragedy" divatja játszott bele az első időszak néhány gyengébb és kiváló művének koncepciójába; hogy párhuzamokat lehet találni s nem is keveset a commedia dell'arte figuráival, cselekményeivel, elsősorban a Flaminio Scala által kiadott scenario-gyűjtemény alapján Shakespeare mintegy húsz művében

2

2; s arra is, hogy népi ünnepségek motívumai szövődnek, főként a vígjátékokba, így a Szentivánéji álomba, vagy A windsori víg nők be, amelyek Shakespeare olyan korszakában keletkeztek amikor a népi hagyomány „még a vérében volt, de az agyában már nem"

2

3; hogy a „rule and misrule" hagyományának, szokásának motívuma sejlik át a IV. Henriken, amelyben Falstaff a Lord of Misrule s a mű második részében Karnevál megítélése folyik („the trial of Carnival"), amikor az új király, a régi Prince Hal, megtagadja mulató cimboráit.

2

4