Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK - Példának okáért: a János vitéz
350 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK hez / Nem kér a jó magyar vitéz, / Van lobogója, tiszta, szent az, / S ezt a huszár követni kész. / Nem cifra, fényes, egyszerű csak / De a miénk, - királyi nő, / A három színű lobogónkat/ Huszárok! Hozzátok elő!" A Strázsamester teljesíti Jancsi parancsát. Ekkor kerül először és utoljára, rövid időre hősünk kezébe a lobogó. Ez az a pontja a daljátéknak, méghozzá talán leghangsúlyosabb helyen, az előadás középpontján, a Petőfinél nem található jelenet, amikor János vitéz a francia helyett a magyar zászlót választja. így a darab és az előadás az adott történelmi helyzetben valóban aktuálpolitikai jelentőségre tett-tehetett szert, hiszen a maga áttételes módján a „haderővita" egyik kulcskérdéséhez, tudniillik egy „magyar állami jelvény" használatának vitájához szólt hozzá, a függetlenség igényét erősítve. A felvonás második felében, a győztes csata után már János vitéz egyéni sorsára tevődik át a figyelem: Bagó érkezik a rózsaszállal. A huszárság apoteózisa is a második felvonásban kap hangot. Jancsi, a csapat kapitánya, a francia udvarba érve mintegy bemutatkozik (a lelkes hangvételű szöveg nem nélkülöz bizonyos iróniát sem): „Szép huszárok, jó huszárok, / Bátor katonák, / Útra keltünk, hogy megvédjük/Franciák hónát. / Azt hallottuk, szörnyű haddal / Jött a bősz török, / S hogy maguknál hetek óta / Agyú mennydörög. / Hogy a földet sanyargatják / A török hadak, / Adta lelke, gaz törökje, / Még az kéne csak. / Úgy vágtattunk, mint a szélvész, / Árkon-bokron át, / Nélkülünk, hogy el ne kezdjék / A döntő csatát. / Szép huszárok, jó huszárok, / Visz, röpít a büszke mén, / Merre járunk, nincsen párunk, / Nincs e hitvány földtekén. / Gyöngyén élünk, nem cserélünk / E világon senkivel. / Harc, ha vár a szép huszárra, / A huszárnak győzni kell." A csatába indulva pedig bajtársaival együtt a „szép" huszárságról dalolnak: „Szép a huszár, ha lóra pattan, / S vágtat előre, mint a szél, / Fürdik a kardja vérpatakban, / Százezer ördögtől sem fél. / Szép a huszár, ha lóra pattan, / Szebb a huszár, ha csókja csattan, / Karja, amely mint vas szilárd, / Oly szelíden tud, oly szelíden tud ölelni át. / (Refrén): Gyere huszárnak, édes öcsém, / Gyöngy ez az élet és csupa fény, / Reggel a harcon, este az asszony / Ringat, ringat lágyan ölén, / Gyere huszárnak, édes öcsém." Aligha lehetne nagy hazafias pátosznak minősíteni ezt a „kard és szerelem"hangvételt. Ennyi és nem több az, ami a János vitéz című daljátékban a - most már nagyon is idézőjeles - „nacionalizmusának jut. A Konti-anekdotának, amely szerint a próbát megszakítva lehetetlennek minősítette, hogy Fedák hozza be a zászlót, aligha lehet hitelt adni. 3 0 Mint láttuk: nem ő hozza be! Az előadás során egyszer sem! A dalból pedig inkább valami kedélyeskedő frivolság sugárzik. A siker az eleven, pattogó zene mellett valószínűleg a látvány-
