Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK - Zenés színpad - vidám játék

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK 329 ölelheti, egészen addig a pillanatig, amíg egy újabb füttyszó a játékszabályok újra életbelépését, a játék szabályszerű folytatását jelzi. Mikor fordul elő ilyesmi a színpadon? Mint már szintén említettük, akaratlanul vagy tudatosan történhetik a színpadi konvenciók, az arra az estére szóló játékszabályok időleges felfüggesztése. Ilyenkor a mindennapi élet lép jogaiba; a színpadi időszámítás - akár sűrítő, akár lassító volt is előzőleg - egy időre abbamarad. Tudatos ez a megszakítás például a taps esetében; amikor is a nézők tetszésnyilvánítása megálljt parancsol a színpadon történő dolgoknak. Tudatos a mostanában elég divatossá vált, s a cselekményt minduntalan megszakító narrátor-szereplő alkalmazása esetében, aki (egyébként régi jó konferálok, kórusok, compére-ek és commére-ek utcai ruhás utódaként) időről időre kikapcsolja a cselekmény folyamatos „áramszolgáltatását", és merőben más ritmusban, stílusban és a néző időszámításának megfelelően avatkozik be az eseményekbe, ezáltal teljesen relatívvá, „játék"-szerűvé alakítva át a drámai cselekményt. Tudatos volt egy bizonyos korban a „félre" alkalmazásánál, amikor is az egyes szereplők rendszeresen kikapcsolták a drámai cselekményben velük egyidőben színpadon lévő partnereiket egy-egy szó vagy mondat idejére, melyet más hangvétellel, más ritmusban (a jelen tanulmány szóhasználata szerint „semleges időszámítás szerint") kizárólag a nézők számára mondottak el. De ugyanezért okoz kényelmetlen zavart, ha a színész akaratlanul valamely ok miatt „kiesik" szerepéből, vagy fegyelmezetlenül „privatizál", vagy ami még ennél is rosszabb: tehetetlensége miatt egy pillanatig sem jut el a művészi megformálás színvonalára, s kénytelenek vagyunk azt mondani rá: „privát". Mindezek a művészi hatást „semlegesítő" tényezők, s ez a semlegesítés lényegében éppen azt jelenti, hogy a sajátos színpadi időszámítás megakadt vagy éppen létre sem jött. De elkövetheti ezt a hibát már a mű szerzője is: megformálatlanul, művészietleniil, nyersen állítja anyagát a színpadra, a valóságot nem művészi ábrázolásban, hanem másolatban, durva kópiában akarja tolmácsolni, „naturalisztikussá" válik, - s ezért a sajátos színpadi időszámítás létre sem jön, vagy egy-egy időre megszakad. Ilyenkor mondjuk azt, hogy lapos, szürke, unalmas, amit láttunk; a művészi megformálás hiányában előálló semlegesség magát a művészi hatást is lehetetlenné tette, semlegesítette. - Egy haszna azonban mégis van ennek a semlegesítő lehetőségnek, méghozzá éppen a zenés színpadi játékok esetében. A már említett „sprung" ugyan rendszerint megoldja az egyik átmenetet, tudniillik a szövegről a zenére, de szinte semmilyen művészi eszköz nem áll a szerzők rendelkezésére, hogy a zenéből visszavezessék a nézőt a szöveges-cselekményes részekhez. És ekkor jön rendszerint segítségül a semlegesítő taps.