Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK - Zenés színpad - vidám játék

328 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK a recitativóban, ezt követi az „átkomponált" (vagyis folyamatosan megzenésített) jelenetekben, a finalettókban (kisméretű, nem felvonást, hanem csak képet záró átkomponált jelenetek) és finálékban és efelé igyekszik - mindkét alkotóelem sajátságait őrizni kívánván - a „zenedráma" irányzatában. A fentiek tehát olyan ötvözetek - „lassított szöveg" illetve „sűrített zene" -, amelyekben mindegyik alkotóelem közeledik a másik alkotóelem időszámítása felé, vagy esetleg teljes mértékben aláveti magát annak. Ezek az eljárásmódok és kialakított ötvözetek teszik lehetővé, hogy a zenés színpadi alkotások bizonyos szerves művészi alkotássá válhassanak. Itt kell még megemlékezni egy átmenetformáról, melyet elsősorban olyan színpadi művekben szoktak alkalmazni, amelyekben rendszeresen váltakozik zene és szöveg és valamilyen tudatosan megszervezett, megformált művészi átmenet nélkül szinte kellemetlen esztétikai törés következnék be a sűrítő illetve lassító ábrázoló eszközök brutális egymás mellé helyezésével. Ilyen esetekben valahogy úgy érezné magát a néző (és ha az átmenet művészi megoldásának színvonala nem kielégítő, akkor mindig fellép egy ilyen kellemetlen élmény), mintha hirtelen „légnyomásváltozás" állt volna be körülötte, mintha meghígult vagy megsűrűsödött volna körülötte a levegő, esztétikai „keszonbetegség" jeleit mutatja. Hajói sikerült átmeneteket figyelünk meg, észrevehetjük, hogy az ütközési pontokon alkalmazott, úgynevezett, „sprung"-ok („ugrás"-ok, bár inkább ugródeszkának kellene nevezni ezeket a megoldásokat a másik közegbe való átlendítő funkciójuk miatt) időszámítása mind a két irányból egymás felé közeledik anélkül, hogy semlegessé válnék. Ezt úgy éri el, hogy ezeken a pontokon a cselekmény menete lelassul, s az érzelmeket kifejező szavak, gondolatok kerülnek előtérbe, sokasodnak meg; az átmenetet először alig hallható s még a szöveg alatt meginduló élőzene kíséri, mely a kellő pillanatban erőre kap és teljes mértékben a lassító zenei időszámítás veszi át az uralmat. A mai színházi gyakorlatban ezt az átmeneti, párhuzamos szöveg-zenei sprungot „melodrámának" is szokás nevezni. Fentebb már említettük a „semleges" színpadi időszámítást, és első ismérvének azt adtuk meg, hogy tulajdonképpen ez a mindennapos élet időmúlásának megfelelő, azzal teljesen azonos időszámítás részleges színpadra vitele. Mit is értünk ezen? Talán hasznos lesz ezúttal is a már egyszer felhasznált sporthasonlatot igénybe venni. Ott is megtörténik a meccseken, méghozzá elég gyakran, hogy a bíró füttyszava - különböző okokból — megszakítja a játékot. Ha ez éppen futballmeccsen történik, akkor az ezután következő másodpercekben „nem ér a nevünk" (mint egy sor gyermekjátékban), a kapus a tizenhatos vonalon túl is kézzel foghatja a labdát és a többi játékos is megérintheti, magához