Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK - Zenés színpad - vidám játék

ZENE ÉS SZÍNJÁTÉK 327 „lassító" zene nemcsak általában az ábrázolt valósághoz képest lassít, hanem ezen túl - és ezzel az alkotó elemek egymás közti feszültsége még nagyobb lesz - az éppen adott drámai cselekmény sűrítési fokához képest. Világos, hogy a zenés színpadi műfajoknak éppen ez a belső ellentmondás lesz az egyik legfőbb kérdése, s nemcsak elméleti, hanem gyakorlati harcok forrása is (és itt nemcsak a szervessé tévő művészi ötvözés alkotói küzdelmeire kell gondolnunk, hanem a librettisták-zeneszerzők párviadalaira, sőt - apage! - a szerzői honoráriumok százalékos megoszlására is.) Most azonban a „szervessé tévő művészi ötvözés" problémáiról kell beszélnünk, és elsőnek azt kell leszögeznünk, hogy a két alkotóelem közötti feszültség feloldására nagyon sok módszer alakult ki, és merev szembeállításuk, oldatlan egymás mellettiségük alig-alig fordul elő. Azt is itt kell megemlítenünk, hogy az átmenetek képzésének módja, illetve az egyik vagy másik alkotóelem túlsúlyba kerülésének formája is más és más műfaj keletkezését jelzi. Az átmenetek és kapcsolódások megkönnyítését az is lehetővé teszi, hogy a zene sem általában vesz részt „tiszta" mivoltában a színpadi produkciókban. Megjelenési formája többféle lehet, elsősorban aszerint, hogy szöveg nélkül vagy valamilyen módon a szöveghez kapcsolva jelenik-e meg. Szöveg-nélküli a nyitányban, az összekötő zenékben, az úgynevezett „külső zenékben", a táncszámok alatt, bizonyos aláfestő-zenékben; szöveghez csatlakozó, amikor éneklik, vagy recitálják: dalban, áriában, kupiéban, kettősökben, együttesekben, finalettókban és finálékban, „átkomponált" zenei jelenetekben, az úgynevezett „melodrámákban". És ennek az utóbbi felsorolásnak a kapcsán lehetünk tanúi egy olyan ötvözői eljárásnak, amely az éles különbségek elmosására, a szerves átmenetek lehetőségére alkalmat ad. Mindenekelőtt arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a „szöveghez csatlakozó" kifejezést megint csak finomítanunk kell. Ugyanis maga a „szöveg" szó ebben az esetben többfajta „szöveget" jelent. Jelenti a már az előbb tisztázott és meghatározott bővebb fogalmat, a „szövegben is megfogalmazott drámai cselekményt". De jelent másrészt olyan szöveget is (elsősorban a dalok, kuplék, áriák, kettősök, néha a kisegyüttesek szövege esetében), amikor a szöveg alkalmazkodott a zene „lassító" jellegéhez, s éppen ezért nem véletlen, hogy ilyen alkalmakkor fordul elő szavak és szótagok indokolatlan ismételgetése, visszatérése, szótagokra bontott, érthetetlenségig tagolt formája. Az életben egy-egy szóban kirobbanó szerelmi vallomás ezekben a dalokban és áriákban megsokszorozódik, lendületében elmélyül, „líraivá" válik, hosszabb időt követelve magának. - Más helyeken a zene alkalmazkodik a szövegben is megfogalmazott drámai cselekmény „sűrítő" módszeréhez. Ehhez közeledik