Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 1945 UTÁN - Állami Déryné Színház, 1951-1975

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 1945 UTÁN 293 Állami Déryné Színház, 1951-1975 „Kimondani egy igen nehéz fajsúlyú, örök-kemény igazságot a lehető legnépszerűbb: legkönnyebben ható, legmindennapibb külsejű művészi eszközökkel. Ez itt a föladat. Népszerűen szólni, a népre nem lefelé, hanem fölfelé tekintve." - írta Illyés Gyula. Ez volt és ez maradt a feladat. Ezt bízták negyedszázaddal ezelőtt a Déryné Színházra, ezt a történelmi feladatot. Újfajta nehézségekkel kellett az első pillanattól kezdve megbirkózni. Hogy miért voltak - és talán vannak is - ilyen nehézségek és az elmúlt évtizedekben hogyan birkóztak meg velük - erről kell most szólani, az ügynek megfelelő, ahhoz méltó körültekintéssel. Hiszen előzmények nélkül indult el ez a munka: a magyar falu bevonása a színházkultúrába. Hacsak nem tekintjük előzménynek azt a rövid életű kezdeményezést, amely 1919-ben a Tanácsköztársaság akaratából huszonkét társulattal a falvak színházát szerette volna megteremteni, de amelynek megvalósítására a történelem már nem adott időt, nem adott lehetőséget. Mert a falu és a hivatásos színházművészet kapcsolata tulajdonképpen mindig is problémákkal terhes volt, korántsem volt egyértelmű. A nagy európai színházkultúrák szinte kivétel nélkül a kisebb-nagyobb városokban s persze a nemzeti fővárosokban alakultak ki, virágoztak. S a helyi, magyar társadalmi-történeti helyzet korrekcióit is figyelembe véve, ez tulajdonképpen nálunk is így történt. Nem mintha a színjáték művészete ismeretlen lett volna a falvak népe előtt. Néprajzunk tanúsíthatja, hogy a nagy ünnepek köré, az „életszínjáték" hány meg hány alkalma kristályosodott ki az évezredek, évszázadok során. De ezeket a játékokat a nép önmagának alkotta és játszotta, életébe belefonta, sem az irodalmi, sem a hivatásos szintre nem emelte. Ezekből a játékokból sohasem vezetett közvetlen út a világirodalom és a világszínház felé. Közvetve sokszor termékenyítette meg a nagy alkotó művészeket s egész irányzatokat táplált. De a paraszti kultúra maradandó formái nemcsak megőrizték, be is zárták értékeiket. Színháztörténetünk mindig is szeretettel és nagy-nagy megbecsüléssel emlékezett meg egy olyan korszakáról, a 19. század első harmadáról, amikor jó néhány magyar színtársulat járta az országot, köztük Déryné, és „a nemzet napszámosaiként" róva az utakat, vállalva testi fáradtságot és nélkülözést,