Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)

A SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON 1945 UTÁN - Állami Déryné Színház, 1951-1975

294 SZÉKELY GYÖRGY: MOZAIKOK harcoltak a magyar nemzeti nyelv elterjedéséért, kiműveléséért, diadaláért. A korabeli falukig azonban ők sem juthattak el. Legendás kalandjaik legfeljebb nagyközségekig vitték el őket s a puszta megélhetés gondjain csak azokban a napokban jutottak túl, amikor a nemzet ébredésén munkálkodó lelkes középnemesség segített terheiket hordozni s a magyar arisztokráciának azok a tagjai, akik a legkorábban felismerték a színművészet nemzetépítő erejét. A falvakban játszás legfeljebb keserves kivételt jelentett s nem fő feladatot, nem egy cél érdekében kiépített rendszert. Amikor pedig - a magyarországi feudálkapitalista fejlődés eredményeképpen - a magyar vidéki színjátszás üzletté, megélhetési forrássá alakult, így tehát századunk egész első felében, akkor az úgynevezett színikerületi rendszer csak IV rendű daltársulatait, a „dalizókat" küldte a falvakba, a színésztársadalom perifériájának lakóit, akiket a kilátástalanság sokszor szorított a legsekélyesebb, ízlésromboló „népszórakoztatás" legalsóbb régióiba. A falu sohasem fogadta be igazán ezeket a „komédiásokat", „csepűrágókat", „ripacsokat". Kultúrát pedig biztosan nem tanult tőlük. Talán egyetlen olyan műfaj volt, amely a falu félművelt rétegét mozgósítani tudta és egészen a felszabadulásig rendszeresen a legényegyletek műsorára tudott kerülni, s ez a tartalmától régen megfosztott, lezüllött, duhaj-érzelmes népszínmű volt. Hazug idillt árult a falvak népének mindazokon az évtizedeken át, amikor a parasztság sorsa már rég a tragikumba fordult. De a két világháború közti s a „magyar kultúrfölényre" hivatkozó művelődéspolitika megelégedett ezzel a helyzettel. Nem lehet egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyni ezeket a történelmi tényeket, amikor mai vidéki színházkultúránkról beszélünk s benne a Déryné Színház feladatáról és munkájáról, mert létének és munkájának közvetlen előzményei, bizonyos mértékig - s éppen társadalmi kulturális síkon - ezek az állapotok voltak. És ha döntő, alapvető változás következett, következhetett be ezen a téren, akkor annak nélkülözhetetlen előfeltétele volt a felszabadulás, a társadalmi rendszer megváltozása s ezen belül egy olyan politikai-kultúrpolitikai döntés, amelynek elvi alapját a munkás-paraszt szövetség képezte. Olyan álláspont, amely feltételezte, sőt megkövetelte, hogy a múlt kiváltságosaival való leszámolás ne csak részletekben és ne csak a munkásosztály közvetlen környezetében következzék be, hanem az ország egész területén, így tehát az agrárproletariátus körében is. Amikor a dolgozó nép állama azt a célt tűzte ki a magyar színházművészet elé, hogy az vegyen részt a művészi - s ezen belül most már szűkebben véve -, a színházművészi kiváltságok felszámolásában, akkor, s az eddigiekben ezt bizonyítottuk, példa nélkül álló feladatra szólította fel művészeinket. Az elvi