Székely György: Mozaikok (Színháztudományi szemle 39. OSZM, Budapest, 2009)
A NEMZETI SZÍNHÁZ TÖRTÉNETÉBŐL - Misztériumjátékok a Nemzeti Színházban, 1924-1943
A NEMZETI SZÍNHÁZ TÖRTÉNETÉBŐL 249 című három felvonásos színművét Keresztury Dezső fordította le, Németh Antal rendezte. A díszleteket ezúttal Jaschik Almosné tervezte. A kisebb szentek sorában nyilvántartott Borbála, a hajadonok védelmezője - akit ebben az előadásban Szeleczky Zita személyesített meg - egy népi hagyomány szerint az oltárképből megelevenedve, majd kilépve segített bajbajutott hívén. A darab iróniába hajló hangvételét jelezte, hogy szánandó hősnője a Bolond Borbála volt, Vándory Margit alakításában. A produkció a repertoár akkori átlagszámát, a tizenöt előadást érte meg. Lehetett véletlen, lehetett tudatos választás eredménye is, hogy 1943 áprilisában a Nemzeti Színház újra műsorára vette a misztériumjáték-vonulat indító darabját, Gréban Igazi passióját, amelynek zárópillanataiban megbékül az Igazság és az Irgalom, az Igazságszolgáltatás és a Béke. Mintha ezzel a felismerhetően hangsúlyos gesztussal egy korszak lezárását kívánták volna jelezni: egy szenvedéstörténettel kezdődő és várhatóan ugyanazzal befejeződő történelmi korszakét. Hiszen ekkor már a második világháborút élteszenvedte az ország. Olyan, két évtizeden át virágzó színjátéktípusnak, egy olyan szemlélet „megtestesülésének" az utolsó alkalma volt ez a produkció, amely a Nemzeti Színház jelentős igazgatói alatt, Hevesitől Voinovichon át Németh Antalig, természetes alkotórésze lett a műsornak. Egyes alkalmakkor pedig - mint mondjuk a Missa Solemnis esetében - szinte hitvallás erejű volt. Elgondolkodtató, de talán érthető, hogy színháztörténetünk eddig nem figyelt fel erre a határozott tartalmú és célzatú műsorpolitikai vonulatra. Ami a jelenség társadalmi-politikai-eszmei hátterét illeti, ennek a színjátéktípusnak a felbukkanása és rendszeressé váló jelenléte nagyon is érthető. A magyar társadalom - sokak számára váratlanul és érthetetlenül - történelmi sokkot élt meg. Vesztett világháború, két forradalom, ellenforradalom, fehérterror s végül a trianoni országvesztés. A megszokott nagyhatalmi állapot helyett a hirtelen állandóvá vált fenyegetettség érzete. Érthető, hogy szinte az első pillanattól kezdve valamiféle restauráció igénye fogalmazódott meg. Újra kellett építeni a gazdaságot, visszahozni a felső vezetés begyakorlott formáit, megőrizni a még megőrizhetőt - mindez a konzervatív erőket aktivizálta. Apolitikai vezetés grófBethlen István kezében volt, s ő valóban - a kultúra területén gróf Klebelsberg Kunó hathatós segítségével - tehetségesen szolgálta a konszolidációs folyamatokat. Eszmei társául országos méretekben az úgynevezett „politikai katolicizmus" szegődött (az ország lakosságának mintegy 65%-a volt katolikus). A klérus jelentős hatalomra tett szert (1927-től tizennégy főrendihá-
