Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Szabó Attila: Intercsehov.com

DIGITÁLIS SZÍNLIÁZTÖRTÉNET 93 nyezetükhöz mérten, objektíve igen sokszor komikussá lesz. [... ] Horvai rendezésének alapvető koncepciója: az életről való lekésettség, a tehetség bárgyú eltékozlásának a felismerése tragikomikus. [...] Ványa ostobán élt, és ugyanilyen ostobán kényszerül tovább is élni. »Schopenhaueri« képességekkel és »nyomorék koldusként a körmenetben«. Horvai ezért adja drágán a megrendülés pillanatait. [...] Ellenpontozó játékaival megkeményíti szánakozásunkat: mielőtt meghatódnánk Ványa «keresztes boldogságán», előbb az idézőjelek értelmezésére szólít fel. Rendezése sokrétű és rendkívül árnyalt eszközökkel, hitelesen idézi az író világát - és kegyetlen őszinteséggel ítél mai gyengeségeink felett is." A „keménység" és eszköztakarékosság által elért hitelesség és őszinteség azok a retorikai fordulatok, amellyel az 1970-es évek színikritikája megfogalmazza a Csehov-játék épp lezajló horizontváltását. A valóság ugyanis kegyetlenségében a remény és reménytelenség, az irónia és pátosz stílustöréseit következetesen megvalósítja, míg az elégikus atmoszféra, a csehovi lassúság toposza vizuális és érzelmi egyneműséget sugall, némileg vigasztal és felment. Horvai rendezésében a komikus töltetű mikrocselekvések a vak remény és az ironikus józanodás állapotainak állandó egymásra játszatásával érik el ezt a valóságeffektust, míg Zsámbéki Sirály-rendezésének kritikusai is a színészi játék „józanságát" méltatják: a belátás intellektuális fölénye párhuzamosan halad a színpadkép vizuális megtisztulásával; miközben a deszkaszínpadot folyamatosan elbontják. Majoros József olvasatában Latinovits Zoltán Ványa-alakítása valósítja meg a legkövetkezetesebben a létállapotok ilyen oszcillációját, színháztörténeti jelentőségű újdonságot teremtve meg: ő az első Ványa bácsi aki címszereplőből főszereplővé tud válni. „Félszeg igyekezetű gesztusaiban, gyöngéd vallomásaiban, kétségbeesett kitárulkozásaiban rendkívüli árnyaltsággal tűnnek elő a remény és keserű belátás egymást váltó érzéshullámai. Ha a tarantella ritmusára Jelena kendőjébe csavarja magát - rossz előérzetétől szabadul. Ha örömszerző mosollyal az arcán, rózsacsokorral a kezében leleplezi Jelenát - lopakodó lépteinek merevvé torpanása, zavart motyogása vágyait, ábrándjait temetik. [...] Abban a fölfogásban, amelyben Vojnyickij sorsa líraian megrendítő - férfias nekikeseredéseivel, nemes költészetével Asztrov viszi a darabot. Míg Ványa öregurasan zsémbel, ide-oda csoszorászik, s csak elszenvedi a maga szánalomra méltó sorsát, addig Asztrov - mint rezonőr - megengedheti magának, hogy mély bánattal elmerengjen, elfilozofáljon a szomorú sorsok fölött." Ruttkai Éva Jelena Andrejevnája is a „józanság" és a „belső izzás" ökonomikus színészi eszközeivel kel életre. „Szerepét hihetetlen körültekintéssel és érzékenységgel, ellenállhatatlan belső izzással formálja meg." (Létay