Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Szabó Attila: Intercsehov.com

DIGITÁLIS SZÍNLIÁZTÖRTÉNET 91 rendezési tárgyak ugyan naturálisak, a falak azonban nyitottak. De se ő, sem a színészek nem tudtak megbirkózni a hátránnyal: nagyméretű a színpad ennek a halk kamaradarabnak. Csaknem bizonyos, hogy a társulat Váci utcai kis színpadáról még sokkal jobban érvényesültek volna a színészi játék finom árnyalatai és szuggesztívebben szólaltak volna meg a lebegő szépségű, sóhaj szerű mondatok. Ilyenkor látszik meg egyébként, hogy kinek milyen a beszédtechnikája! Talán Ruttkai Éva az egyetlen, akinek minden szavát érteni lehet."

6 A tér kinyitása mellett a kisebb terekbe költözés olyan jellemző stílusbeli változás, mely az 1970-es hetvenes évektől kezdődően egyre fokozódik és a „stúdiószínházi boom"-ként emlegetett jelenségbe torkollik. A tágítás és szűkítés első látásra ellentétes irányú gesztusában egyébként nem nehéz hasonló törekvést találni, mindkét esetben ugyanis fókuszálásról van szó: a részletgazdag, de nagyobbrészt jelentéstelen kisrealista belső terek elnyelik a figyelem egy részét, lecsupaszításuk viszont egyre jobban összpontosítja a tekintetet a színészi játékra, és paradox módon falak nélkül a bezártság érzete erősebb lesz. A kisebb terek ugyancsak fókuszálják a figyelmet, hiszen a játszókhoz való közelség egészen finom gesztusokat is felnagyít, a szinte filmes rezdülések is érzékelhetővé válhatnak, a színész pedig energiája nagyobb részét fordíthatja a „belső izzásra". Szigorú értelemben lélektani realista játékmódot nem is lehet nagyszínpadon végigvinni. Azt viszont nehéz lenne eldönteni, hogy miként áll fel az ok-okozati pár: a kisebb, intimebb színházi terek iránti igény vezetett egy halkabb, interiorizáltabb játékmód kialakulásához, vagy pont fordítva, a játékmódbeli változás kényszerítette ki a térkeresést. Úgy a „térszűkülés", mint a „csupaszítás" fókuszáló tendenciáinak további állomásait láthatjuk Valló Péter már említett Ványa-rendezésében, majd mindkét törekvés végpontjaként Schilling Árpád Stra/ában, melyben a civil ruhás jelmeztelenség és a Fészek klub talált kis méretű tere által, valamint a dikció végletes lehalkítással és a mindennapi társalgás pontos leképezésével leginkább kihasználja az „eszköztelenség összpontosító" lehetőségeit. Majoros József a Színház című folyóiratban megjelent alapos tanulmánya is a hagyomány megtestesítőjeként értelmezett Gellért Endre-rendezéssel párhuzamot vonva emeli ki a vígszínházi előadás stílusváltását. Megjegyzései ugyanúgy érvényesek az 1970-es évek többi Csehov-rendezésére is - Zsámbéki kaposvári és Székely Gábor szolnoki Sirályára -, melyek hasonló törekvéseket mutatnak fel a megkövült játékhagyomány megreformálására. Az 1970-es évek elején tehát tényleges horizontváltást mutathatunk ki a Csehov-játék történetében, amikor az orosz szerző darabjai „hirtelen" sokkal aktuálisabbakká válnak, mint az előző