Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)
Szabó Attila: Intercsehov.com
90 SZABÓ ATTILA: INTERCSEHOV.COM reflektál színházi befogadói előítéleteinkre, a mindennapiság időtapasztalatára, az élő-élettelen ellentétére. A bábszerű karakterek töredezett mozdulatai és természetellenes beszédmódja valamint Melis László minimálzenéje egy jellegzetes és idegen képi- és szövegteret teret hoz létre, amely operisztikus működése alapján, azaz az időtapasztalat radikális felülírásával, nagyon erős felszabadító hatást fejthet ki a nézőre. E rövid áttekintésből is látható, hogy mennyire eltérő színreviteli gondolatokat hívhat életre ugyanaz a drámaszöveg, megkerülhetetlenül kapcsolatba kerülve a bemutató időszakának domináns színházi kódjával, divatos eszközeivel. A fenti előadások adatait is felleljük a Színházi adattárban, kritikáik elektronikus másolatai is nemsokára szerepelni fognak ugyanitt, de abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az újabb előadásokról videóváltozattal is rendelkezünk, míg az ötvenes, hetvenes évek bemutatóit csak a másodlagos források alapján tudjuk valamennyire rekonstruálni. Egy vázlatszerű kép kialakítására nagy segítséget nyújthat a Színházi adattár cikk- és képanyaga. A fotókat megvizsgálva már első látásra szembetűnik, hogy az 1952-es nemzeti színházbeli előadás festett háttérfüggönyöket és épített díszletfalakból képzett belső tereket használ. Pán József megfesti az első felvonás kertjét, háttérben a régi orosz udvarház timpanonos, oszlopos tornácával. A belső tereket pedig régi, nehéz bútorok lepik el, a háttérben jól kivehető a foszladozó vakolat. Néhol virágmintával és más dekoratív elemekkel festett háttérfalak is feltűnnek. Ajelmezek a századforduló divatját idézik, az elegancia mértékének variálásával jellemezve a különböző szereplőket. Ezzel szemben a Vígszínház 1970-es előadása már abban is különbözik, hogy elveti az illúziókeltő háttérfüggönyöket: bútorokat igen, de kulisszákat egyáltalán nem használ, a bútorok közül néhány szinte expresszionista módon túlméretezett. Ugyancsak Szinte Gábor tervezi majd 1971-ben a korszaknyitó kaposvári Sirály (rendező: Zsámbéki Gábor) „lecsupaszított" terét is, ahol már pehelykönnyű bútorokat és geometrikus, szimbolikus térképzést használ. A két előadás közti alapvető különbséget a korabeli kritikusok is a térképzés mikéntjében látják. Nem a szokásos „csehovi atmoszféra" hatása ez - írja Majoros József 4, Gyárfás Miklós pedig így idézi meg a teret: „Nagyon szép a hatalmas színpadtér. Szinte Gábor kevés vonalból és színből keményen megkomponált színpadi rajzvilágában érdekesen mozoghatnak az ibseni tragédiához közeledő Csehov-hősök." 5 Fencsik Flóra pedig az új térgondolkodás problematikáját is kifejti: „Szinte Gábor elszakadva a Csehov-játszás ugyancsak obligát babonájától, nem naturalista, zárt dobozszínpadot tervezett: a be-
