Gajdó Tamás: Digitális színháztörténet (Színháztudományi szemle 38. OSZM, Budapest, 2009)

Nagy András: Történetet írni

NAGY ANDRÁS Történetet írni A magunkfajta bölcsész általában szkeptikus akkor, amikor a „korszerű technológia" hatásáról van szó a tudomány fejlődésére, mert végül is egész felnövekedése, szakmai előélete, szellemi legitimációja eredt egykor annak a felsőbbrendűségnek a paradox öntudatából, hogy ez a kettő aligha „kompatibilis": a szellem és a technika, lélek és anyag; vagyis a gondolatok szárnyalása, és a mégoly hasznos kis kütyük. És ha időközben mind otthonosabb is a technológia labirintusában, és nem csak a számítógép áll kezére, de az internetet is használni kezdi, majd pedig gépeket is alkalmaz kutatása különféle fázisaihoz, nemigen hajlamos annak emancipálására, amit eddig mégiscsak eszközének, legfeljebb famulusának tekinthetett, a mind nélkülözhetetlenebb technikának. Akár: technológiának. Vagy éppen: informatikának - pedig még ez sem a legalkalmasabb szinonima arra, aminek persze a jelentését is csak most tanuljuk. Most, amikor történetet írunk. Mégpedig egy olyan történetet, amely ellenáll a hagyományos módszereknek, szemléletnek és megszokásoknak - mégpedig két okból. Részben mert az ellenállás ősi fészke a színház - amely amúgy is inkább volna mindenféle rendszerben kivétel, mint szabály -, részben pedig mert a közelmúlt történetéről van szó, akkor pedig nem csak a távlat hiányzik, ami egyáltalán a „történetnek" valamiféle „történelmi" jelentést tulajdoníthat, de a visszapillantás pozíciója is kérdéses. Mert ugyan honnan tárul fel elmúlt fél évszázadunk horizontja, ha abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán horizont volt-e. Könnyebb talán régi idők elmerült emlékeinek a felszínre hozatalával bíbelődni, ahol már nem élnek - hatnak, figyelnek, szólnak bele - az egykori résztvevők, ahonnan már lefoszlott minden indulat, szenvedély, vélekedés, s ahol az lesz adat, ami fennmaradt - szemben azzal a kusza és sűrű totalitással, amiben élünk: s ami átok és áldás, elkülöníthetetlenül. Pedig bizonyos történetek csak ekként írhatók meg. Sőt: a történetírás maga kap újabb jelentést ebben a technikai segítséggel megmutatott, folyamatosan dokumentált és bővített, szinte „totális" jelenben. Megkockáztathatjuk: másként történetről sem igen beszélhetünk, legfeljebb kiragadott fragmentumokról, s ezekből összeálló, úgymond „narratíváról"; míg így, itt, előttünk mégis-