Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Bevezetés

Bevezetés A második világháborút követően a magyar színjátszás súlyos válságba jutott. Máig sem történt meg e korszak tudományos, minden szubjektivitást mellőző elemzése. A magyar színjátszás 1945 után két úton indult el. Az egyik - a magánszínházaké - régi, jól bevált elemekből épült: elsősorban szórakoztató darabokkal igyekeztek biztosítani a színház fennmaradását, nem feledkezve meg az igényesebb közönségről sem. A másik út - a Nemzetié - is csak részben volt új: a hagyományosan állami szubvencióval működő színház műsorrendjének gerincét korábban is klasszikus drámák alkották. A kommunista párt égisze alatt működő színház azonban nem elégedett meg a hagyomány ápolásával: új közönségének új, osztályharcos darabokkal is szolgált. Az akkori színházi válság legfőbb okát sokan abban látták, hogy a színház nem a társadalomról, annak szokásairól, erkölcséről, jellegzetes típusairól szól. Relle Pál írta 1946 elején ezzel kapcsolatban: „... az írók most még csak önmagukban - és sokkal inkább elméletben, mint gyakorlatban keresik a csatlakozást az új közönséghez, a kezdődő demokráciához. Kész színpadi alkotás, mely már megváltozott korunk eszmevilágában fogant, alig-alig akad." Ez a vélemény még csak burkoltan sugallja, hogy a színházi válságnak csak úgy lehet véget vetni, ha aktuális, a társadalom gondjairól szóló drámákat játszanak, vagyis ha a színház is politizál... Másfél évvel később, 1947 őszén már szó sem volt óvatoskodásról. A színháznak politizálnia kell! - hangzott egyre több teoretikus, kritikus, színházvezető szájából. Az emlékezetes „kékcédulás" választásokon, 1947 őszén, a Magyar Kommunista Párt megerősíti pozícióját - ennek megfelelően a kormányzásból is nagyobb hányadot kér. Ez az időszak a „fordulat" kezdete a színházak életében is. Nem az épület, a díszletek stb. állami tulajdonba kerülése a döntő - ezt az 1919-es Tanácsköztársaság példája is bizonyította -, hanem az államosított műsor és az „államosított" közönség. Ekkor fogalmazódik meg az igény, amely aztán évtizedekre vezérfonala lett a (színház)politikának: a közönséget olyan darabokhoz is hozzá kell szoktatni, amelyek nem tetszenek neki. 7