Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)
Gajdó Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok. A magyar színházművészet fontosabb törekvései az 1970-es évektől 1989-ig
Gajció Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok Várkonyi Vígszínháza a kortárs magyar színjátékok tudatos, programszerű bemutatásával is maradandót hozott létre. Az 1960-as éveket követően, a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai stratégiaváltásának következtében a cenzúra is engedett. A színpadról szabadabban, s főként hatásosabban lehetett fontos morális és társadalmi kérdésekről szólni. A művek többségének középpontjában az 1956-os forradalmat követő erkölcsi, társadalmi és eszmei válság állt. A sort Szakonyi Károly Adáshibája, nyitotta meg, 1970-ben a Vígszínház frissen avatott kamaraszínházában, a Pesti Színházban adták elő. 1971-ben volt a bemutatója Örkény István Macskajáték című művének, mely 364 alkalommal került színre. E hallatlan siker nyomán született meg Örkénynek Nemeskürty Istvánnal közösen írt színjátéka, A holtak hallgatása (1973) és a Vérrokonok (1974) című drámája. Páskándi Géza (Vendégség, 1971), Gyurkovics Tibor (Nagyvizit, 1972; Csóka-család, 1975); Eörsi István (Széchenyi és az árnyak, 1972), Csurka István (Eredeti helyszín, 1976; Versenynap, 1977; Házmestersirató, 1978; Deficit, 1979, Reciprok komédia, 1981), Hernádi Gyula (Királyi vadászat, 1976), Fejes Endre (Jó estét nyár, jó estét szerelem!, 1977) színjátékainak sikeres fogadtatása azt jelezte, hogy a magyar színháztörténetben oly ritka pillanatként ismét létrejött a közönség és a színház nagy találkozása. Ebben az eufórikus hangulatban évekig telt házak előtt játszották Presser Gábor és Adamis Anna Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (1973) és Harmincéves vagyok (1975) című zenés játékát. Horváth Péter így idézte fel a Popfesztivál legendás előadását: „A zavaros szövetű, sikerületlen színdarabnak kirobbanó sikere lett. Déry Tibor történetének főhőse szerelmét keresve bolyong egy popfesztivál díszletei között, hogy visszamenekítse őt a szabadság nemlétbe vezető útjáról az ismert világ otthonos fájdalmai közé. A történet - akár tetszik, akár nem - a konszolidált rendbe vetett hit apoteózisa. Az előadás (és a darab) mégsem erről szólt. Egy polgári, vagy ha úgy tetszik, szocialista realista színpadra beözönlöttek a hatvanas évek szakadt farmernadrágos kísértetei. A színen egy igazi beatzenekar gitározott, Presser Gábor fantasztikus dallamait énekelték a Csehov-színészek, Adamis Anna dalszövegeit suttogták-üvöltötték a hangszórók. »Ha nem bírod már elviselni, azt, amiben vagy...« »Vinnélek, csak tudnám, merre vinnélek...« »Valaki mondja meg, milyen az élet...« Egy becsapott, ügyesen meglopott generáció ismert tegnapi önmagára a nézőtéren. Tapsoltunk, fütyültünk, őrjöngtünk és sírtunk - és újra és újra elmentünk megnézni az előadást." 2 8 328
