Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)
Gajdó Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok. A magyar színházművészet fontosabb törekvései az 1970-es évektől 1989-ig
Gajció Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok Várkonyi Zoltán Vígszínháza az 1970-es években nem látványos és hangos bemutatókkal hívta fel magára a figyelmet, csendesen, színvonalasan működött, azzal a nyugalommal, mellyel csak korszakos jelentőségű művészegyéniségek tudnak színházat teremteni. Várkonyi színházvezetői és rendezői évtizedeinek gyümölcse akkor érett be, amikor 1971-ben hivatalosan is átvette a Vígszínház vezetését. Várkonyi Zoltán főrendezői és igazgatói működése egybeesett a 20. század utolsó termékeny drámaírói korszakával. Arthur Miller, Tennessee Williams, Friedrich Dürrenmatt, Edward Albee, Jean-Paul Sartre alkotásai sikert arattak, hiszen a magyar közönséghez legközelebb álló realista dramaturgia felfrissítésével készültek. Várkonyi a művek bemutatásával a századforduló Vígszínházának legjobb hagyományait folytatta. Kitűnő művészekből szervezett társulata természetes, minden romantikus túlzástól mentes játékstílusával - a korszakban szinte egyedülálló módon - együttessé vált az évek során. Sem ideológiai, sem műsorpolitikai kényszerűség nem kötötte meg Várkonyi kezét. „Érdekesen, értékesen, sikeresen" - ez volt színházeszménye, melyet ebben a korszakban maradéktalanul meg is valósított. A Vígszínház sok tekintetben nemzeti színházi feladatokat látott el. (Bár ekkoriban is már többen tagadták, hogy létjogosultsága lenne a színházak között a nemzeti jelzővel kiemelt intézménynek.) A Szent István körúton a klasszikus bemutatók közül különösen Csehov műveit kísérte kivételes figyelem. Horvai István rövid idő alatt három jelentős előadást rendezett. A Ványa bácsi 1970-es színrevitelével új hagyományt teremtett: „Ennek az előadásnak a szereplői nem belenyugodva, megrendülve szenvedték el, hanem fellázadva, lázadozva, majd vereséget szenvedve élték végig színpadi sorsukat, s ez a küzdelem nem nélkülözte az ironikus, szélsőséges, tragikomikus elemeket sem" - méltatta a bemutató jelentőségét Radnóti Zsuzsa, majd hozzátette: a hazai színpadokon Horvai közelített először Csehovhoz Becketten és a modern írókon kiformálódott tragikus-ironikus játékstílus segítségével. 2 7 Ezt a - Radnóti Zsuzsa kifejezésével - tragikus komédiának nevezhető szenvedélyes játékstílust és kifejezésmódot 1972-ben a Három nővér premierjén tovább gazdagította Horvai. David Borovszkij díszlettervező segítségével sikerült elszakadnia a valósághű játéktértől; a Három nővér színpadán összeolvadt a kint és a bent; a fehér deszkafallal körülkerített térből kétségbeesetten próbáltak meg kitörni a szereplők. Míg a Cseresznyéskertben (1974) Ranyevszkaja háza a cseresznyefák koronáján egyensúlyozva, szinte a levegőben lebegve az álomszerűséget sugallta. 325
