Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Gajdó Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok. A magyar színházművészet fontosabb törekvései az 1970-es évektől 1989-ig

Gajció Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok letező kedve is. A hatalom természetesen ezektől a művektől is igyekezett távol tartani a közönséget. Kornis Mihály Halleluja című drámájának kálváriája minden fejtegetésnél szemléletesebben jellemzi a Magyar Szocialista Munkáspárt irodalom- és színházpolitikáját. 1981-ben a Nemzeti Színház a Játékszínben - tehát stúdióelőadás keretében - Zsámbéki Gábor rendezésében bemutathatta ugyan a színjátékot, de azt, hogy megkapja a legjobb magyar dráma kategóriában a Színikritikusok Díját, már nem nézte tétlenül a hatalom. Az 1980-1981-es évadban tiltakozásul a kritikusok nem adták ki a díjat egyetlen kategóriában sem; az egykori díjazottak az elismerést csak 1988. december 5-én kapták meg. A három tével (azaz támogatott, tűrt, tiltott) jellemzett kultúrpolitikának útvesztőit járta Bereményi Géza, Csalog Zsolt, Czakó Gábor, Csurka István, Eörsi István, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Schwajda György, Spiró György, Tandori Dezső is. De nem jártak jobban az idősebb generációhoz tartozó alkotók sem. Örkény István vígszínházi bemutatóit politikai alkudozás előzte meg. Az Erdélyben élő alkotók, Sütő András és Székely János magyarországi színpadi jelenléte a korszakban mindvégig politikai jelentéssel is bírt: a történelmi paraboladrámák bemutatóin a szomszédos ország belpolitikája elleni „néma" tüntetés zajlott. Az 1970-es évek végén megkezdődött a két világháború között született színpadi művek rehabilitációja. Korábban is szerepeltek Molnár-, Heltai-, Szomory-, Bródy-bemutatók a színházak műsorán, ettől kezdve programszerűen igyekeztek felfedezni a megtagadott korszak megtagadott értékeit. Kezdetben Herczeg Ferenc, Lengyel Menyhért, Márai Sándor műveinek tervezett bemutatóit is eltanácsolták. Úgy tűnt, hogy az irodalompolitikát nem érdekelték már azok a fenntartások, melyeket egykor a polgári alkotók műveivel szemben megfogalmaztak, hosszabb ideig elzárkóztak viszont az emigráns (disszidens) szerzőktől. Dunai Ferenc A nadrág című vígjátéka — többszöri kísérletezés után - csak 1987-ben kerülhetett színre, Márai Sándor A kassai polgárok című színművének műsorra tűzését pedig 1978-ban, 1981-ben és 1985-ben is megakadályozták. Hasonló kálváriát járt Háy Gyula is. 1982 tavaszán még nemet mondtak az Isten, császár, paraszt és a Mohács tervezett előadására, majd a nyáron már másképpen nyilatkoztak: „Háy Gyula: Isten, császár, paraszt című drámájának a Madách Színházban való bemutatásához, Ádám Ottó rendezésében a Művelődési Minisztérium hozzájárul. Indok: Háy Gyula ellenforradalmi tevékenysége elhomályosul, a fiatalabb nemzedék nem is 322