Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)
Gajdó Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok. A magyar színházművészet fontosabb törekvései az 1970-es évektől 1989-ig
Gajció Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok vezők, színészek kötöttek hosszú távú szövetséget. Az intenzív próbaidőszak, a rendezői módszerek átalakulása, a rendező vizuális látásmódjának felerősödése megváltoztatta a színházban sokszor üzemszerűen folytatott tevékenységeket. Hol van már az az időszak, amikor a látványos előadások statisztériája a kaszárnyákból érkezett? Vagy az, amikor a rendezők kegyelmes asszonynak szólították a színésznőket? Az 1960-as, 1970-es években még szinte valamennyi színjátéktípushoz típusdíszletet alkalmaztak a legtöbb vidéki színházban. Néhány év leforgása alatt azonban változások zajlottak le. A szakemberek számára sem volt világos, hogy merre tart ez a tendencia, mi lesz a folyamat eredménye. Mihályi Gábor elképzelhetetlennek hitte azt, ami végül bekövetkezett: „Fellépésük nyomán a magyar színházi struktúra egésze válik ismét kérdésessé. Budapest-központú országunkban előbb-utóbb problémává válik, hogy a magyar színház nagy centrumai ne Budapesten legyenek. De Székely, Zsámbéki, Ruszt már összeforrottak a maguk társulatával, és valószínűleg ők maguk is csak akkor boldogulnának a fővárosban, ha egy megváltozott színházi struktúrában fenn tudnák tartani a művészi koncentrációnak azt az atmoszféráját, amelyet jelenleg vidéki létük biztosít számukra. Enélkül valószínűleg ők sem tudnának többet, mint bárki más. Meggyőződésem, fel is ismerték, hogy az adott körülmények között egy budapesti állás egyet jelenthet számukra az elszürküléssel, sőt a művészi öngyilkossággal." 1 1 A pártpolitikai küzdelmek 1977-ben és 1978-ban — Aczél György és Pozsgay Imre kulturális miniszter ellentéte - a színházi életre, a színházi struktúra átalakítására is hatással voltak. Ezt sejteti Pozsgay Imre emlékezése, melyet Bogácsi Erzsébetnek mondott tollba. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor Pozsgay Imre segítségével és védnökségével a Nemzetibe kerültek. Aczél - Pozsgay szerint mindenféle egyeztetés, megbeszélés nélkül - fölkérte föléjük igazgatónak a saját emberét, Nagy Péter irodalomtörténészt, aki köztudomásúan ellenséges viszonyban volt a „Gáborok" legtekintélyesebb - bár ekkor már csekély politikai befolyású - Nemzeti Színház-beli támogatójával, Major Tamással. Aczél viszonya is megromlott Majorral, bár korábban barátságban voltak. Aczél úgy vélte, hogy a Nemzetiben elmérgesedett helyzetet Major okozta, aki 1962-től 1978-ig már csak az intézmény főrendezőjeként dolgozhatott. A Nemzeti Színház felemás átszervezésével együtt Aczél a Huszonötödik Színház helyzetét igyekezett megerősíteni. Az alkalmi játszóhelyeken működő társulatot Gyurkó László vezetésével Népszínház néven 1977-ben 316
