Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)
Gajdó Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok. A magyar színházművészet fontosabb törekvései az 1970-es évektől 1989-ig
Gajció Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok Kaposvárott 1971-ben a frissen kinevezett igazgató, Komor István kilenc színésszel frissítette fel a társulatot. 1973-ban Ascher Tamást és Babarczy Lászlót, 1976-ban Szőke Istvánt szerződtették rendezőnek. Az alkotógárda a közösségi színház jegyében elmélyült műhelymunkát végzett. A műsortervet többféle szempont szerint alakították ki: „Fontos közéleti kérdésekre reagáltak a kaposvári előadások - de soha nem a politikai publicisztika szintjén. A nagy korkérdéseket próbáltuk megfogalmazni, azokra kerestük a választ - de mindig a magunk művészi eszközeivel, és mindig a gondolati és művészi általánosítás igényével. Nagyon fontos volt számunkra, hogy igazat mondjunk, a minél teljesebb igazságot, hogy elkerüljünk minden álságot, hazugságot" - nyilatkozta Zsámbéki Gábor. 6 A színház műsortervének megújításakor jelentősen csökkent az operettek bemutatójának száma. Míg korábban - a vidéki gyakorlatnak megfelelően - a bemutatóknak felét operettek, zenés vígjátékok, könnyű komédiák és krimik tették ki, addig az 1970-1971-es évadban már csak két nagyoperettet játszottak. Ugyanilyen fordulat következett be Szolnokon is, ahol Székely Gábor igazgatásának utolsó évadjában kizárólag igényes műveket adtak elő. A legtöbb vidéki színház követte a kaposvári és szolnoki gyakorlatot. A kaposváriak árnyékában mintha kevesebb szó esett volna a szolnoki társulatról és Székely Gáborról. Székely az avítt színházi formák ellen intézett támadása után a művészi továbblépés lehetőségéről gondolkodott. Rendezéseiben és eszmevilágában a színház egyértelműen a társadalom lelkiismereteként jelent meg. Színházról vallott felfogását Moliére A versailles-i rögtönzés című művének színrevitelével szemléltette. Nem volt nehéz felfedezni az előadásban a társadalmi megrendelés szorító kötelezettségének, az új színház létrehozásáért folyó küzdelemnek, az együttessé szerveződés gondjainak szemérmes allegóriáját. Székely nem riadt vissza a nyílt politizálástól sem (George Ciprian: Gácsérfej, 1973), s elévülhetetlen érdemeket szerzett Örkény István Macskajáték (1971) és Kulcskeresők (1975) című művének színrevitelével. Shakespeare Athéni Tzmcwjában (1976) az önérdek és a közösségi érdek ellentéte érdekelte: „Székely Gábor Timonja arról szólt, hogy van egy pont, ahol a legjámborabb lélek is átszakítja az önmérséklet gátját. Van egy pillanat, amikor nem lehet tovább tűrni, rá kell borítani a forró vizes üstöket a talpnyalókra, a haszonlesőkre, az önjelölt zsenikre és a kinevezett tekintélyekre. Mégis metafora volna ez, mely egy érett, de még nem beérkezett nemzedék elkeseredését növeli parabolikussá? Vagy a dühét inkább?" - írta a bemutatóról Koltai Tamás. 7 313
