Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Gajdó Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok. A magyar színházművészet fontosabb törekvései az 1970-es évektől 1989-ig

Gajció Tamás: Jelentős korszakok - emlékezetes pillanatok Ruszt József a Huszonötödik Színház létrehozásában saját törekvéseinek államosítását látta. 1973-ban Kecskemétre szerződött, de nem szürkült el a vidéki színházi közegben. A kollektív színház eszméjének jegyében mintha csak a Huszonötödik Színház programjának megvalósításán fáradozott volna: „Csakis az olyan színházban hiszek, amely hisz önmagában, és nemcsak ambíciói igazságában, hanem hasznosságában és szükségességében is. Bízom abban, hogy az elkövetkező kecskeméti évek közös épülésünkre szolgálnak majd, hogy társak leszünk - színház és közönség - önmagunk és világunk mélyebb megértésében."

8 Ruszt Kecskeméten ott folytatta, ahol az Universitas Együttesben abbahagyta. Csak a feltételek, a keretek változtak meg. Bár a kecskeméti publikumtól nem vonták el drasztikusan a szórakoztató színjátékokat, Ruszt rituális színháza értő közönségre talált. Különösen akkor, amikor Gábor Miklóssal, az 1950-es 1960-as évek drámai hősével, a Nemzeti Színház majd a Madách Színház vezető művészével megerősítette a számos jelentős fiatal színészegyéniséget tömörítő társulatot. Ruszt legendás színészpedagógusi tevékenysége, határozott színészvezetése szinte minden előadásban érvényesült. Az amatőrszínházi lázadást feladva eljutott a legrégebbi formákig, a „szertartásszínházig". Ruszt szertartásjátékaiban az ősi, kultikus színházi formák feltámasztására törekedett, az ókori görög színház és a középkori misztériumjátékok kortárs változatát próbálta megteremteni. Ez a színházforma kivetette magából a naturalista mozgásokat és gesztusokat. Ruszt színpadán - akárcsak a liturgiában - valamennyi lépés, intés, gesztus jelentést hordozott. Ruszt először Shakespeare Troilus és Cressida (1973) című művének megrendezésével bizonyította, hogy stíluskereső évei után rendezői művészete letisztult. Az első átütő sikert Schiller Don Carlos (1974) című drámájának különös interpretációja hozta meg számára. Az üres színpadon elhelyezett díszletelemek a középkori passiók hangulatát idézték, míg a groteszk, modern játék szédítően gyors, lüktető üteme és lecsupaszított szövege is a mítosz puritán egyszerűségét érzékeltette. Ruszt megpróbálkozott a naturalizmus jegyében fogant O'Neill-műnek, A boldogtalan holdnak (1975) és Racine klasszicista drámájának, a Berenicenek (1975) „szertartásszínházi" interpretálásával is. Az 1969-1970-es évaddal kezdődött a Pécsi Nemzeti Színház egy évtizedig tartó fénykora - Nagy Imre kifejezésével élve: klasszikus korszaka. Nógrádi Róbert igazgató, Dobai Vilmos főrendező majd igazgató, Sík Ferenc 314