Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Fikció és történelem

Fikció és történelem nyem szerint - a résztvevők kevesebbet tudtak, egyszerűen a rálátás nyilvánvaló korlátozottsága miatt. A történésznek lehetősége van sokkal több aspektusból megvizsgálni a történéseket. Természetesen súlyozni kell, hogy melyik forrás mennyire megbízható és milyen következtetések levonását teszi lehetővé. Az oral history esetében hatványozottan igaz az a közhelyszerű megállapítás, hogy ahány ember, annyi történet. A történésznek pedig az a feladata, hogy rendszerezzen. HANÁK GÁBOR: A források megbízhatatlansága miatt a történész munkáját a hang- és a képfelvételek messzemenően segítik. A film: mesél. A filmekből kiderül, hogy Sinkovits a Bajcsy-Zsilinszky úton átvonult a tömeggel, de nem fért oda a szoborhoz, és ezért Bessenyeit hozták oda. A filmekből kiderül, hogy a bölcsészek előbb indultak a tüntetésre, és a műegyetemisták koszorúja nem fért oda a szoborhoz, ezért a fejek fölött kellett átadni. GYÁNI GÁBOR: Amit a múltról lehet tudni, azt nyomokból lehet tudni. 1956 esetében mire támaszkodhatunk? Sajtóanyagokra, bírósági eljárásokat dokumentáló feljegyzésekre, melyekben bizonyos koncepció szerint elbeszéltetik az emberekkel, hogy mi és hogyan történt, hogyan zajlottak az események. A történész ezekből a nyomokból dolgozik. Természetesen a képekből is, melyek átélhetővé teszik ugyan a múltbeli eseményeket, de meglátásom szerint nem lehetséges belőlük narratívákat előállítani. Csak írott források alapján tudok követhető történetet konstruálni. A régész sem képes a csontokból elbeszélést írni. Az oral history felveti azt az általánosabb kérdést, hogy mi is az emlékezet. Különösen a mi témakörünk esetében, amikor az emlékezet bénult, ahogyan a traumatikus emlékezet általában. Az oral history-anyagokban konstrukciókat adnak elő a visszaemlékezők, a jelen ismereteinek birtokában felépített történeteket, melyeken szinte öntudatlanul és természetes módon folyamatosan változtatnak. A tárgyalásokon, ehhez meglehetősen hasonló módon, arra kényszerültek a forradalom résztvevői, hogy bizonyos szempontok alapján és meghatározott cél érdekében összerendezzék és elbeszéljék múltjuk egy szekvenciáját, és mivel ezt ismételtették velük, a későbbiekben ez rögzült, és ez szolgált a módosuló emlékezet alapjául, ez lett a későbbi variánsok prototípusa. Ezek a tények súlyos kérdésekhez vezetnek, melyek a történész és a korabeli tapasztalat viszonyát firtatják. Véleményem szerint a történésznek nem kell újraélnie az eseményeket, mivel ismeri azok következményeit, másfajta történetben gondolkodik, együtt lát olyan jelenségeket, melyek 16