Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Fikció és történelem

Fikció és történelem cionálissá vált mozzanat a tömegmegmozdulások dramaturgiájában: az összegyűltek előtt lelkesítő, patetikus poémát kell előadni. A tömeg színháziasul, persze nem a realizmus színházi hagyományához áll közel ez a fajta teatralitás, hanem inkább az Erzsébet-kori, reneszánsz színházhoz, elsősorban a befogadói aktivitás, pontosabban az interaktivitás miatt. 1956-ban a színészeknek, szinte magától értetődő módon, elsősorban ilyen helyzetekben jutott szerep. Ezek a szimbolikus cselekedetek bizonyos meghatározható mintázat alapján strukturálódnak és ismétlődnek. A nemrég megtartott salgótarjáni sortűz-konferencián az egykori szavaló újra felállt a ledöntött önkényuralmi szobrot jelképező posztamensre és előadta az 1956-ban is elszavalt verseket. SZAKOLCZAI ATTILA: A versmondás szinte kötelező eleme volt a tömeges megmozdulásoknak. Néha olyan költemények is lelkesítettek, melyekben ma nehéz bármiféle mozgatóerőt, érzelmet, pátoszt látni. A kérdés, hogy miért az utcára emlékeznek, miért az utca hagyománya él tovább. Azt gondolom, hogy a forradalomnak két fontos szintjét lehet elkülöníteni. Az egyik a látványos, a felemelő, a büszkén vállalható, amikor az elnyomott tömeg a tér urává, az esemény irányítójává vált. Ez egyértelmű és tiszta, szimbolikus és konkrét cselekedetek - szavalunk, kitűzzük a zászlót - sokaságából áll össze. Azonban a másik szint, melyet máig nem sikerült megnyugtatóan körvonalazni: az a hivatásos politika szintje. Különböző, tényleges hatalommal és döntési lehetőségekkel rendelkező emberek eltérő érdekekkel, célokkal, elvekkel és személyiségekkel. Sokkal nehezebb megérteni az utca harcainál Kádár, Nagy Imre, a szovjetek motivációit, döntéseit, cselekedeteit. Tehát 1956-nak van egy könnyebben átadható, mondhatjuk filmvászonra kívánkozó része, és van egy sokkal nehezebben megérthető, nem látványos szintje, amely csak a töménytelen mennyiségű, rendelkezésre álló forrás átrágásával tisztázható. GAJDÓ TAMÁS: A források egy sajátos formája az oral history. Az elbeszélésekben tetten érhető az utca és politika előbb említett kettőssége? SIPOS BALÁZS: Nem tudjuk, hogy az akkori emberek mit tudtak; de nem többet és nem kevesebbet, mint mi - egyszerűen mást. A történész pedig a múlt eseményeivel foglalkozva többnyire képtelen rekonstruálni az akkori emberek tájékozottságát vagy éppen tájékozatlanságát, noha a jó történész nem hal meg abban a korszakban, amelyikkel foglalkozik. EÖRSI LÁSZLÓ: Az oral history esetében a túlélők mentalitása majd minden esetben megegyezik: én láttam, én ott voltam. Összességében - vélemé15