Gajdó Tamás: Színház és politika (Színháztudományi szemle 37. OSZM, Budapest, 2007)

Fikció és történelem

Fikció és történelem Azt gondolom, hogy ez nem lehetséges. Az 1960-as években tudásszociológiai felmérést készítettek. A szakemberek azt tudakolták az állampolgároktól, hogy milyen gyakran hallgatnak rádiót, és hogy ki a miniszterelnök. Az első kérdés alapján kiderült, hogy az emberek közel hatvan százaléka naponta bekapcsolja a rádiót, és mintegy hetven százalékuknak fogalma sem volt arról, hogy ki a miniszterelnök. Természetesen ez nem jellegzetesen magyar vonás. Hasonló történt Németországban: az 1960-as években a Radio Stuttgart megkérdezett hallgatóinak kilencven százaléka nem tudott helyesen válaszolni arra, hogy mi a szövetségi gyűlés. Ebből a kutatók azt a tanulságot szűrték le, hogy ha az említett fogalmat két éven keresztül minden hírben megmagyarázzák, bizonyára javulni fog az arány. Két év múlva a megkérdezettek kilencven százaléka nem válaszolt helyesen... Pár mondat az emlékezés és emlékhely kérdéséhez... Ha az ember végigmegy Budapesten, kétféle emlékhelyet lát. Az első típusba azok tartoznak, melyek arról mesélnek, hogy itt élt és alkotott egy nagy ember, itt állt az a ház, ahol Petőfi egy éjszaka nyugovóra hajtotta fejét. A többi a traumákat és az azokra utaló nyomokat jeleníti meg. Én például szívesen állítanék emléktáblát az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán annak a nyilvános illemhelynek a helyére, ahol az egyik József Attila-per alapját jelentő kommunista röplapokat egy rendőr megtalálta. GAJDÓ TAMÁS: A színházak bezártak a forradalom napjai alatt, itt is érvényes volt az országos, általános sztrájk. Az utca pedig - úgy tűnik részben átvette a színházak szerepét, a beszélgetés eddigi tanulsága szerint az utca „dramatizálódott", az utca élménye vált meghatározóvá. EÖRSI LÁSZLÓ: A színház, színházi személyiségek és a forradalom viszonyát megérzékítő adalék, hogy - kis túlzással - Darvas Ivánnal, a visszaemlékezések tanúsága szerint, mindenki találkozott. Az események alatt vagy a börtönben. Természetesen a szavalás és a kiemelkedő színészegyéniségek jelenléte jobban beleivódtak a köztudatba, több ember számára váltak meghatározó élménnyé, fikcionált vagy valós tapasztalattá. GYÁNI GÁBOR: Az utca és a város színházzá alakul át - a tudományban ez elég bevett, szinte közhelyszerű metafora. A rebelliók alkalmával szofisztikáit koreográfia alapján követik egymást az események. Magyarországon e forgatókönyv meghatározó és sarkalatos pontja, hogy tereken, tömeg előtt, az adott közösség számára ismert és jelentősnek tartott személyek verseket mondanak. Ennek a tradíciója visszanyúlik egészen 1848-ig, azóta konven14