P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Gajdó Tamás: Molnár Ferenc dramaturgiája és előzményei

Gajdó Tamás amit maga körül még sose látott. Ez az idegenszerűség és ismeretlenség megejti. [...] Molnár így lesz népszerű író. És abban, hogy Molnár népszerű író, abban, hogy olyat nyújt, amit a kispolgárság is megemészt, igenis, hogy Molnár ilyen vegetatív hatóerővel rendelkezik. Ez benne a világnézet."

1

3 Janovics Jenő, kolozsvári színházigazgató, a színházak hivatásának megváltozásában látja a szenzációhajhászás, a külső eszközökkel elért hatáskeltés megnövekedését: „Társadalmi életünk a phalanster-rendszer alapjaira helyezkedik. Ebben a nagy átalakulásban a színház ipar-műhellyé vált, melynek fogyasztó közönsége naprólnapra óriási mértékben növekedik. A termelésnek lépést kell tartania a fogyasztás arányával, s minőségben számolnia kell a fogyasztók kívánságaival, vágyaival, ízlésével s lelki állapotával. Mert hasztalan akarnók komoly nagyképűséggel egészen különválasztani a magasabb fajú drámát a színpadi szükséglet napi termelésétől."

1

4 A színházak és a drámaírók így kénytelen-kelletlen kielégítették a közönség ilyen igényét. S a kor publikumára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Molnárnak azóta leghíresebbé vált drámája, a Liliom (Vígszínház, 1909), a budapesti bemutatón nem aratott „igazán nagy sikert", s csak huszonhat előadást ért meg. Helyénvaló tehát Szász Károly megállapítása, aki a következőket írta Molnár sikeréről: „la közönségnek] a valódi drámai hatás iránt nincs valami nagy érzéke, de a színpadi ügyeskedést felettébb tudja méltányolni. A mesterkéltség nem szúr neki szemet, a fantasztikumot és a könnyed szimbolizálást pedig gondolkodás nélkül elfogadja. Szinte természetes, hogy ennek a közönségnek egyik leghivatottabb és legnépszerűbb drámaírója Molnár Ferenc, mert legjobban tud s legkészségesebben akar publikuma szájaíze szerint írni."

1

5 Legkézenfekvőbb lenne a színházigazgatókon elverni a port: miért nem próbálták a közönséget megnemesíteni, rászoktatni az igényesebb, irodalmi előadások látogatására. Kárpáti Aurélnak azonban igazat kell adnunk: „Különös épület a színház. Egyik végén van a pénztár, másikon a színpad. Ezt akár jelképnek vehetjük. Üzlettel kezdődik, és művészettel végződik, ami nem is a legrosszabb eset. A baj rendszerint a sorrend megfordításából származik. Ha tudniillik a művészi kezdet pusztán üzleti vállalkozássá magasztosul."

16 A magánszínházakban a kínos pénzügyi helyzet (különösen a gazdasági világválság idején) összezavarta a műsorpolitikát. A színházigazgatók többségének még így is meg volt az igénye saját magával szemben. A Magyar Színházban Tövisi Rácz György, 1930-ban, legreménytelenebb helyzetében angol reneszánsz drámát játszott, a Volponét. Faludijenő 1928-ban a Danton halálába ölte pénzét. De előadták ebben a színházban 1924-ben Bajor Gizivel a címszerepben a Szent Johannátis, mely ugyancsak megbukott.

1

7 1

3 Újvári László: Harmónia vagy a polgári színjáték alkonya. Korunk, 1932. 840. 1

4 Janovics Jenő: A magyar dráma irányai. Bp., 1907. 288. 1

5 Szász Károly: A magyar dráma története. Bp., 1939. 281-282. 1

6 Kárpáti Aurél: A színház drámája. Bp., 1947. 131

7 Magyar Bálint: A Magyar Színház története, 1879-1951. Bp., 1985. 432-433. 212