P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

I—II. levél (ford. H. Végh Katalin) Nánay Fanni-. A próféták és követőik

Nánay Fanni gadni, ennek kell alárendelni a színpadiasságot. Ezt a naturalizmus, az illuzionista színház elvetésével, a színpadi szimbolika kiemelésével kívánja elérni. „Nem az élet törvénye, hanem a művészet törvénye lesz kötelező az új színházban." (Terlecki, 1999: 55) Wiktor Brumer ugyanakkor megjegyzi, hogy Schiller nem Mickiewicz művét dolgozta át saját színpadi elképzeléseinek megfelelően, hanem Wyspianski rendezését (Brumer, 1999: 64). Annyiban mindenképpen kapcsolatot fedezhetünk fel a két színreállítás között, hogy mindketten a „lengyel misztérium" áramlatához tartoztak, s az Ősökét is ennek megfelelően vitték színpadra. Schiller kihangsúlyozza a hármasság jelenlétét, a jó és rossz harcát az ember lelkéért, rendkívüli jelentőséget tulajdonít a zenének mint a misztérium vezérfonalának. Az ősök szertartásán megidézett lelkek nem öltenek testet (nem úgy, mint Wyspianskinál, aki - akárcsak a Menyegzöben, ahol a „Dráma szereplőiként" vonultatja fel a lengyel történelem és irodalom szellemeit - reális alakokként kezeli őket), hanem a fény segítségével és a tömeg reakciójára támaszkodva jeleníti meg azokat Schiller. E rendezői fogás is azt szolgálja, hogy a színpadon ne előadást, hanem misztériumot láthasson a néző. Schiller a lengyel misztérium kívánalmainak megfelelően a nemzeti mártirológia problematikáját is színpadra viszi. Andrzej Pronaszko díszlete, amely az előadás folyamán változatlan, csupán három hatalmas keresztből áll (egyes jelenetekben ez kiegészül néhány díszletelemmel, például a Szenátor báljában néhány korabeli bútorral), amely a „lengyel Golgotára vezető lengyel utat" jelképezi (Brumer, 1999: 65). Az egységes díszlet az Ősök strukturális egységét hivatott tükrözni, amely egységet Schiller a misztériumban vélte megtalálni. 6. A máig élő misztérium A fentiekből kiderül, hogy a lengyel államiság hiányának történelmi helyzetében, s az irodalom identitásmegőrző szerepében gyökerező színházi hagyomány két fontos összetevőjét egyrészt a romantikus vátesz-írók műveinek, s főként Mickiewicz Ősödének színpadi adaptációi, másrészt a „próféták" művei előadásához méltó színházi ethosz kialakítása jelentik. Mindkét összetevő hangsúlyosan jelen van mind a kommunizmus időszakának színjátszásában, amikor azok - többek közt - az „értő összekacsintás" eszközét nyújthatják, mind a rendszerváltás utáni színházban, ahol főként a művészi kifejezés, valamint az egyéni élet kérdéseire segítenek választ adni. A továbbiakban vázlatosan szeretném áttekinteni pár fontosabb színházi alkotó „hozzájárulását" a folytonosság fennmaradásához. A Mieczyslaw Kotlarczyk alapította Teatr Rapsodyczny a II. világháború és a német megszállás alatt földalatti, konspirációs színházként működött Krakkóban, s tevékenységét - bár a hatóságokkal folyamatos összeütközésben - a háború után is folytatta. Kotlarczyk színházára szembetűnő hatást gyakorolt a 202