P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

I—II. levél (ford. H. Végh Katalin) Nánay Fanni-. A próféták és követőik

A próféták és követőik ami természetesen a lengyel államiság hiányából adódik. A Monumentális Színház repertoárján kizárólag lengyel romantikus és neoromantikus drámák szerepelnek, amelyeket radikálisan új rendezéssel mutatnak be. A monumentális színház méretében is hatalmas kell, hogy legyen, erre Mickiewicz XVI. előadásában is utal, miszerint Franciaországban kizárólag az Olimpiai Cirkusz lenne alkalmas a „jövő színházának" befogadására (Mickiewicz, 1955: 122). A monumentális színház víziója gyakran a természetre nyitott helyként konkretizálódik az elméleti munkákban - leggyakrabban a dicső lengyel történelmi múlt jelentős helyszínein, például a Wawel lépcsőin. Wyspianski egy költői levelében írja: „Színházamat hatalmasnak látom / nagy, tágas térnek / emberek népesítik be, s árnyak / jelen vagyok játékukban." (Kuchtówna, 2000: 99) A monumentális színházra a méretbeli nagyság, valamint a természet által neki kölcsönzött nagyság mellett a repertoár monumentalitása is jellemző. Ebben Mickiewicznek a „jövő színházára" vonatkozó iránymutatását követik, amelyet szintén a Collége de France-ban tartott XVI. előadásban fogalmaz meg. A „jövő színházának" repertoárját a „tragikus dráma" alkotja, amely „a liturgikus kezdetekből, az ős-szlávoknak tölgyek alatt, megszentelt ligetekben vagy törzsi szentélyekben tartott szent ünnepeiből, az éjszakai gyülekezetek énekeiből, varázslatokból, aratóénekekből, az Ősök. körmenetéből ered" - írja Ostap Ortwin 1902-ben A tragikus színházról című tanulmányában (Ortwin, 1966: 179). Wyspianski mellett Schillert, Horzycát és Wiercinskit sorolja a lengyel színháztörténet a Monumentális Színház képviselői közé. Wiercinski csak gyakorlatban próbálta megvalósítani a Monumentális Színházat, Schiller és Horzyca elméleti munkákban is megfogalmazták színházi elképzeléseiket (ugyanazon cím - Hatalmas színház- alatt). Érdekes, hogy mindketten ugyanabból a forrásból, Mickiewicz XVI. előadásából kiindulva más-más utat követnek: Horzyca előadásaiban aszkézisre törekszik, hogy semmi se homályosítsa el a költői szó erejét, Schiller ugyanakkor a színpadon a különböző művészeti ágak szintézisét igyekszik megvalósítani. A Monumentális Színház lezárásának Horzyca 1959-es varsói rendezése - Norwid Színfalak mögött (2a kulisami) - tekinthető, mivel egyrészt a kommunista repertoárpolitikával nem egyezik a monumentális színház által mutatott út, másrészt az irányzat nagy képviselői meghalnak, Schiller pedig átpártol a szocialista realizmushoz. A monumentális repertoár legkedveltebb, szinte kötelező választása Mickiewicz Ősök\e, bár 1901-ig tulajdonképpen nem állítják színpadra, csupán egy-egy részét avagy más lengyel romantikus drámákra való felkészülésként próbálják. 1901-ben Wyspianski vállalkozik a mű színrevitelére, jelentős húzásokkal. „Azt fogjuk színházban játszani, amit mindannyian ismerünk, amit az egész lengyel publikum kívülről tud, s csak rövidítve fogjuk játszani." (Feldman, 1999: 13) A korabeli kritika kétségbe vonja, hogy színpadra szabad-e állítani az Ősöket, amely nem színpadra íródott, Leon Schiller nyomán pedig az a kritikus vélemény állandósult a hagyományban, miszerint a Wyspianski-féle adaptáció „az Ősöknek »a krakkói színpad szegényes, kamaraszínházi kereteire szabott« »töké193