P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Levelek a színházról 10. Az új színház pszichologikus lesz. Az új dráma egyedüli tartalma pedig a psziché. Lehet, hogy nem mindenki ért egyet az én tartalom meghatározásommal, azt mondják, hogy a pszichológiai kidolgozottság csak módszer, amely semmit sem mond magáról a tartalomról. Én erre egy kis paradoxonnal azt válaszolom, hogy: a módszer maga a tartalom. [...] És ha az új dráma anyaga ugyanaz a régi jó világ és emberek maradnak, akkor a tartalom a világ és az emberek lelke lesz, nem pedig a teste, amely teljes mértékben a hatalmas Mozié. Még egyszer felhívom figyelmüket a különbségre az anyag és a tartalom között: az anyag változatlan évszázadok óta, a tartalom pedig változik, örökké alakul és soha nincs vége ennek a szakadatlan változásnak. Miután az új drámaíró a lelket választotta ki darabja tartalmául, akkor egy teljesen új, még senki által nem érintett világot fedez fel, úgy tanulmányozhatja át, mint egy új könyvet, az első oldaltól az utolsóig. Rögtön meg fogjuk érteni, hogy a Romeo és Júlia után is lehet még úgy írni a szerelemről, mintha sohasem hangzott volna el ez a szó a színpadon. Hogy sok száz hűtlen asszony után, akiket már a színpadon láttunk, lehet úgy megmutatni őt, mintha először látna ilyet a néző. [...] Magát az embert is úgy fogja az új drámaíró bemutatni, mintha a színpad nem látott volna még embert: nem, embert már látott, csak a lelkét még nem vette észre. És minden, amire ez az új drámaíró ránéz, az igazi dráma új tartalma lesz. Van is már egy ilyen színházunk: ez a Művész Színház. Figyeljék csak meg: Dosztojevszkij regényeinek adaptációival bebizonyította azt, hogy a dráma ősi, törvények által meghatározott struktúrája teljesen elavult, másodrendű dolog. És a dráma megenged egy felolvasót, aki közben magyaráz is. Megengedte, hogy egy előadás két estén át tartson. Vagy öt kép helyett húsz képből állt. [...] És ha valaki az új színház számára dolgozik, az ne törődjék sem az idővel, sem a felvonások számával, sem a formával, csak a lélek igazságával törődjék, amelyet akármilyen áron meg kell teremtenie: alkalmazhat felolvasót, ha másképp nem megy, vagy írjon vég nélküli monológokat, ne törődjék sem a nézőkkel, sem a kritikusokkal, de még a színházzal sem. Mert a lélek igazsága le fogja győzni a nézőt is és a színházat is. A színház sohasem volt csupán szórakozás azok számára, akik már megebédeltek. És amikor ilyen lett, akkor el is pusztult. A színház ne legyen többé szórakozás, hanem legyen munka azok számára, akik dolgozni akarnak, legyen a tanára és a barátja azoknak, akik magányosak és keresik az igazságot. [...1 De térjünk vissza a földre, az olvasót megint a Művész Színházba vezetem. Nem a jó hangulatú próbákról fogok beszélni, amikor a szövegen dolgoznak, értelmezik, attól a perctől kezdem, amikor a szerep már a színész kezében van és elkezd játszani. A színész hirtelen ledobja a füzetet, és azt mondja: - Vlagyimir Ivanics, ezen a helyen nem tudom, hogy miből éljek. 181