P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Leonyid Nyikolajevics Andrejev tatják valahol. Emiatt van az, hogy a Csehov-darabok olvasva nehéznek tűnnek, unalmasnak és nem életszerűnek. És ezért volt igaza Tolsztoj könyörtelen bírálatának is, aki végig sem olvasta őket unalmában. De egy dologban hibázott: ugyanis ő valójában nem látta Csehovot, mert nem látta azokat a tárgyakat és szüneteket, amelyek szintén szerepet játszanak, vagyis egyáltalán nem vette észre azt, hogy milyen újszeníen reformálta meg Csehov a színházat. [...] Csehovnál a dialógus sohasem áll meg; a szereplőktől a dolgokig halad, a dolgoktól vissza az emberekig, aztán az időhöz, majd a csendhez és a zajokhoz, majd a tücsökzenéhez, a tűzvész kiáltásaihoz. Nála minden él, mindennek lelke és hangja van. [...] 4. Természetes az, hogy amikor Csehov darabjaiban a színház magára talált - de ennek még nem volt teljesen tudatában -, igyekezett mindenben ezt a pánpsziché módszert alkalmazni, amely módszer művészi koncepciójában gyökerezett, és amelyet a Csehov-darabok bemutatói olyan kitűnően igazoltak. De az ehhez fogható vitathatatlan művészi siker már nem valósult meg többször. [...] Jó darab rengeteg van, és nem Shakespeare hibája az, hogy a Művész Színháznak nem sikerült jól színre vinnie. Jó darab sok van, de olyan, amely után ez az új színház sóvárog, egyáltalán nincs. [...] Ez a pszichológiai színház tehát nem tehetett mást, mint hogy színre viszi a pszichológiai regényt, ha nincs még pszichológiai dráma, mert kopott, molyrágta trónján máig megingathatatlanul ül a játék komédiája, a cselekmény és a látvány színháza, ez a pompás, ősi ünnepi balagan. [...1 Kissé eltűlozva, a pszichológia olyan kevés volt ebben a színházban, mint a gombócban a vékony szalonnadarabok, látvány és cselekmény volt, játék, a szó valós, konkrét értelmében. Még a máig vitathatatlanul legragyogóbb pszichológus, Shakespeare is ijesztően nem pszichologikus akkor, ha a lelki valósághűség felől közeledünk hozzá, ahogy azt Tolsztoj tette. Shakespeare - póz, a színész pedig par excellence játék, a patetikus szavak ragyogó díszítése, teátrális pompa, a leggazdagabb gótika, olyan, mint a milánói dóm, csodálatos látvány. [...] Azt mondtam, a játék par excellence, ez az, ami a régi és az új színházat egymástól elválasztja: a játék. De mi is valójában a játék és a játék színháza? Most különösen tehetetlennek érzem magam, amikor kénytelen vagyok az új dolgokról régi terminusokkal beszélni, amelyeknek a valódi jelentését már elferdítette az idő. Ugyanilyen szó a „játék" is, ahogy azt a színházra alkalmazzuk. [...] Amikor egy regényíró vagy drámaíró-pszichológus megteremti a hőseit, vajon „játssza-e" őket vagy nem? Nem, ő átéli őket, megalkotja, ábrázolja, vagy amit akarsz, csak nem játssza őket. Mert a „játék" teljesen különbözik attól a művészi folyamattól, amely során eleven embereket teremtünk, amely minden pszichológiai alkotófolyamat alapját képezi. A játék - színlelés, és minél finomabb, bölcsebb, szebb, annál jobb a játék; a pszichológiai alkotás pedig - igazság, és 176