P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Levelek a színházról sége arra sem, hogy annak végtelenül érdekes pszichologizmusára koncentráljon, amely tény külön elemzést igényelne, ezért most csak bizonyos elemeit érintem. A színház felé még sohasem fordultak ennyien és ennyiféle elvárással, és sohasem követeltek még tőle ennyit, mint napjainkban. Mondjuk, nő vagyok, és azt szeretném tudni, hogyan kell öltözködni: tehát, elmegyek színházba, hogy ellessem a színésznőtől és a többi nőtől. Vagy mondjuk, kimerültem szellemileg, de szeretnék ennek ellenére gondolkodni - ezért színházba megyek. Vagy, ha sivár életemben semmilyen élmény nincs - színházba megyek. Már fájnak a szemeim szobám egyhangúságától, az utca unalmas szürkeségétől, utaznom kellene, hogy az ég kékjével, a tengerrel, idegen tájak szépségével teljék meg a tekintetem - de nincs pénzem, nem tudok utazni -, így a színházat választom: adj szépséget és örömöt a szemeimnek! Ha nevetés vagy bánat kell, ha izgalom vagy béke - mindezekért színházba megyek, mindezt a színháztól követelem és mindezért a színházat átkozom! Ezekből adódóan - micsoda ostoba egyveleg ez a mi közönségünk! És mennyi különböző és ellentmondásos impulzus megy a nézőtérről a színpadra, megkínozva és letörve a színészeket! Amint egy okosabb elkezdene figyelni, húsz ostoba elkezd ásítozni és orrot fújni. Az ostobák elégedettek, az okos pedig meggörnyed a mérhetetlen szomorúságtól... mert az értelmes ember számára nincsen nagyobb szomorúság, mint az ostobák elégedettsége. Ha sok a dráma, akkor sértve érzik magukat azok, akik nyugalmat és „szórakozást" kerestek, ha pedig kevés, akkor meg azok, akik élményekre szomjaztak. Az egyik képes is és tud is hallgatni, a másik fecsegőt pedig mindenfajta bonyolultabb beszéd untatja, az egyik mindent megért és szánalmat érez, és még kevesli is, hogy nincs több lelki tápláléka, a másik meg az égvilágon semmit sem értett meg, és szintén sajnálkozik: micsoda baromság! Igaz azonban, hogy minden színház önkéntelenül kiválasztja a „maga közönségét" is, igyekszik olyan nézőközönség kiválogatására, amely hozzávetőleg egyforma, állandó és barátságos, és ebben is elemi erővel nyilvánul meg a modern, komoly dráma gyengesége. Mert minél alacsonyabb színvonalú a színház művészi és szellemi színvonalát tekintve, minél többször lehet rá „köpni", annál jobban sikerült ez a válogatás, és ez megfordítva is igaz. A szó valódi értelmében „igazi nézőközönsége" csak az operettnek és a zenés kávéháznak van, a szuvorini szörnyű színháznak, Korsnak, de ami utána van, ott már elkezdődik a teljes kavalkád. Amíg alig akad néhány néző, aki csak egy színházba, mondjuk a Művész Színházba vagy a Kis Színházba jár, addig ezzel párhuzamosan több tízés százezer olyan néző van, aki egyszerre két vagy három színházba is jár, akik egyforma érdeklődéssel nézik K. Hamsun Az élet drámája című művét, de ugyanígy más, gyűlölt szerzőket is. És minél szenvedélyesebben, fájdalmasabban keresi a színház az új utakat, mert napjainkban minden komolyabb színháznak keresnie kell az új utakat annál kevesebb a reménye arra nézve, hogy megteremti a saját nézőközönségét 169