P. Müller Péter: A modern színház születése (Színháztudományi szemle 35. OSZM, Budapest, 2004)

Leonyid Nyikolajevics Andrejev. Levelek a színházról.

Leonyid Nyikolajevics Andrejev ismeretlen, teljesen új és mélységes forrásait tárta fel. De nem tudta ezeket megtestesíteni, mert a lélek ezen új élményeinek nincs testük. így csempészek hosszú sora tűnt fel a színpadon, a tiltott kincsek nehéz súlyát cipelve: stilizált figurák, mezítlábas nők, név nélküli, talányos figurák, galvanizált, de elevenné mégsem vált Pierrot-k és Arlecchinók, vakok, süketek és némák, ördögök, törpék, tündérek, békák. A vakok nekiütköztek a dekorációnak, az ördögök belepottyantak a zenekari árokba. Arlecchino úgy nyögött, mintha élne, a mezítlábas táncosnők úgy táncoltak, mint a kísértetek, és egy rettenetesen kövér valaki, aki ráadásul még részeg is volt, azzal próbálkozott sikertelenül, hogy árnyékká váljék... És ez az egész naiv zűrzavar csak egy dolgot jelentett számomra: hogy a gondolat elpusztul a színpadunkon. A lélek is meghal a ti pódiumaitokon! Mint minden kompromisszum, ez a számító, kétértelmű csempész szimbolizmus egyik felet sem volt képes kielégíteni, ezért is kellett elpusztulnia. Mind a szerzőt, mind a nézőt megfojtotta a teljesen eleven, háromdimenziós, súlyos színész, aki cselekszik és meg van borotválkozva. Összetörték a szimbolizmust, mint a beteg, guttaperchás gyereket, olyan pózokba állították, amelyeket csak a geometria ismer, ecettel és epével itatták meg, hogy megfosszák attól az átkozott képességétől, hogy eleven emberi nyelven beszéljen, és nem úgy, ahogy a hullák és kísértetek beszélnek: a színész alázatosan hajtotta fejét az új igába, de minden akarata ellenére sem volt képes arra, hogy párává, levegővé vagy békává változzék. A közönség pedig megérezte a hazugságot, kifütyülte őket és elment, de megérezte a szerző is, hogy a törvények megsértése árán nem fogja bevenni a modern színház erődítményét: vagy leromboljuk a Bastille-t, vagy pedig elpusztulunk benne! De egy kis időre a színház lelkiekben gazdagodott, fontos, sőt jelentős lett belülről, de kívülről az ostobaság olyan képét öltötte fel, úgy széthullott, csikorgott, hogy ebben a kompromisszumos formában már lehetetlen volt tovább léteznie. És akkor kenetteljes, gonosz mosollyal az arcán visszatért az öreg, rosszul öltözött nő - a realista dráma, visszaillesztette a helyére a színész csontjait, megcsavarta a csavarokat, Osztrovszkij módjára dohányozni kezdett, hogy kifüstölje a maeterlincki lelkületet, és kezdetét vette a drámairodalom elsorvadása, ez a mi sajátságos reneszánszunk. Győzött a cselekvés és a látvány. 5. Nemcsak a színház pusztul, pusztul a közönség is (azt a színházi közönséget értem ezen, amely képes a színházi élmények befogadására). Hogy ki kit ránt gödörbe: a színház a közönséget vagy fordítva, nehéz eldönteni, de nem is lényeges az adott esetben. A hatás ugyanis kölcsönös. A lényeges az, hogy a modern „néző" (ahogy nevezik), habár kitartó színházlátogató, de már egész a nevetségességig elszokott tőle, ahhoz pedig erőtlen, hogy meg tudjon birkózni a színpadról felé áradó élményekkel. Nincs lehető168